A kövér, a tanult, a vörös – ezekkel a ragadványnevekkel illetik Bolognát, amelyek utalnak egyedülálló kulináris kínálatára, Európa legrégebbi egyetemére, valamint a város elegáns épületeinek és mintegy 40 kilométert kitevő árkádsorának színe mellett a politikai oldalra is. De nyugodtan melléjük tehetnénk a zenélő jelzőt – ahogy az UNESCO 2006 óta mellé is tette, és a zene kreatív városa címmel tüntette ki.
A város zenei életéről 2004 óta legátfogóbban a Nemzetközi Zenei Múzeum és Könyvtárban kaphatunk képet. Az egykori Sanguinetti-palota kilenc termében kiállított hangszerek, kéziratok, festmények és egyéb relikviák által hatszáz év európai zenetörténete elevenedik meg. Megismerhetjük Giambattista Martini ferences barát, zenetudós és tanár, a 18. századi Európa zenei életének egyik legfontosabb személyiségét, akinél Wolfgang Amadeus Mozart és Johann Christian Bach is tanult. A hardcore zeneiemlékhely-zarándokoknak a Szent Ferenc-kolostort is meg kell nézni, ahol az atya nyugszik. Szerzetesi celláját, ahol vendégeit fogadta, sajnos lebontották.
Az opera sikere akkoriban elsősorban az énekesen állt vagy bukott. Carlo Broschi, azaz Farinelli életén keresztül betekintést nyerhetünk a korabeli operavilágba. A falakon énekesek és zeneszerzők portréi, a padlón színpadi gépezetek, a tárlókban partitúrák, levelek, díszlet- és jelmeztervek mutatják be a színpadon inneni és túli világot.
A palotában Gioacchino Rossinit és második feleségét, Olympe Pélissier-t 1846 és 1851 között látta vendégül tenor barátjuk, Domenico Donzelli. Kiállították a zeneszerző Pleyel zongoráját, karmesteri pálcáját, házikabátját, A sevillai borbély eredeti partitúráját – fölötte érdekességképp Paisello azonos című darabja –, de más egyéb értékes kéziratokat és nyomtatványokat is böngészhetünk, például az 1501-ben nyomtatott Harmonice musices Odhecaton A egyetlen fennmaradt teljes kiadását.
A teljesen átlagos, hagyományos instrumentumok mellett hangszerkuriózumok is vannak a kiállítások, és emléket állítanak Otello Bignami hegedűkészítő mesternek is. A termek gazdag díszítése miatt annak is ajánljuk a látogatást, akit a zenetörténet nem különösebben izgat fel: a napoleoni idők neoklasszikus stílusára kiváló példát adnak.
A megrögzött zongorarajongók ne hagyják ki a Tagliavini-gyűjteményt, amelyet a Szent Kolumbán-templomból átalakított múzeumban tekinthetnek meg. (Talán a templomi eredet miatt készítettek egy amolyan Rossini-oltárt ide.) Másoknak nem valószínű, hogy túlzott érdekességet rejt, az a közel száz hangszer, amely itt áll a 16–19. századból, evolúciós sorrendben egy helyi muzikológus, Luigi Fernando Tagliavini kollekciójából. Szinte mind gazdagon díszített, és mindegyik működik. Az is, amelyik a billentyűsor alatt varródobozt rejt. A múzeumban koncerteket adnak, de találhatunk itt egy tízezer kötetes könyvtárat is.
Bologna központi terén, a Piazza Maggiorén áll a város védőszentjéről, Szent Petroniusról elnevezett bazilika, amelyet 1392-ben kezdtek építeni, és ha minden az eredeti terveknek megfelelően zajlott volna, az első Szent Péter-bazilikánál is nagyobb lett volna. A pápai hatalom azonban beavatkozott, hogy a római székesegyház méreteit túlszárnyalják – de még így is a világ öt legnagyobb templomának egyike –, és azt is kikötötték, hogy a földterület nagyobb részén egyetem épüljön. A város legnagyobb harangját itt találjuk, megtekinthetjük az 1471 és 1475 között épített, ma is használatban levő orgonát, illetve a IV. Eugén pápa alapította 1436-ban a zenei kápolnát, ahol néhány kéziratot is kiállítottak.
A Szent Petronius-bazilikától nem messze áll az egyetem egykori épülete, ami ma könyvtár. Fő nevezetessége a 17. századi, teljes egészében fából készült – a II. világháború pusztításai után újjáépített – anatómiai előadóterme mellett a Stabat Mater terem, ahol 1842. március 18-án Donizetti vezényletével felcsendült Rossini darabja, mintegy 600 fős hallgatóság jelenlétében a teremben, és ezres nagyságrendű közönséggel kinn a téren. A zeneszerző rossz idegállapota miatt sem a próbákon, sem az előadásokon nem vett részt.
Mozart egy hónapot töltött a bolognai zeneakadémián, ezalatt az Archiginnasióhoz közeli Szent Domonkos-templom orgonáján is játszott. (Nem zenerajongóknak a rendalapító szarkofágjának megtekintését ajánljuk, amelyen a 19 éves Michelangelo munkája is látható.)
Az 1666-ban alapított Accademia Filarmonica 1770-ben fogadta az akkor 14 éves Wolfgang Amadeus Mozartot. Az intézménybe nem volt könnyű bekerülni, az ifjú tehetségnek még a Martini-féle órák után is komoly felvételi vizsgát kellett tenni. A mellékutcában található, figyelmfelkeltőnek semmiképp nem nevezhető épület kizárólag vezetéssel látogatható.
A konzervatóriumot 1804-ben hozták létre, 1842-ben ez lett az első nyilvános olasz zeneiskola. A már sokat emlegetett Rossini az első diákok között volt, 1806 és 1809 között járt ide cselló-, zongora- és ellenpontórákra. Első kompozíciói is itt születtek, és első fellépései is ekkorra datálódnak, köztük az a koncert, amelyen Isabella Colbrannal, későbbi feleségével együtt lépett fel. 1838-ban nevezték ki az intézmény örökös tiszteletbeli elnökévé.
A korábbi, ma is konzervatóriumnak használt kolostortól – ahol a Rossiniről elnevezett teremben néhány relikvia látható – egyetlen saroknyira áll a Teatro Comunale. Az egyik első színház volt, amelyet közpénzből, városi tulajdonnak építettek. Az épület fontos szerepet játszott a színházépítészet történetében: a díszlettervezőből lett színháztervező dinasztia egyik tagja, Antonio Galli Bibiena itt alkalmazta először a nézőtér harang alakú kiképzését, amivel az akusztikát is megújította. 1763-ban nyitották meg hivatalosan – a nyitó előadás Gluck Il trionfo di Clelia című darabja volt –, a mintegy húsz évvel korábban, tűzben leégett teátrum helyén. Szintén egy tűz miatt készült el 1931-ben a mai homlokzat, amelyet az árkádok és egy terasz dominál. A Teatro Communale az európai operaházak egyik legfontosabbika volt és maradt. Rossini, Bellini, majd Verdi dominálta a 19. századi repertoárt, de 1871-ben itt mutattak be először Itáliában Wagner-operát, a Lohengrint, később Toscanini játszott meghatározó szerepet a ház történetében. A színházat vezetett sétán be lehet járni, a legviccesebb egyben legszomorúbb a színpad alatti minitárlat, a jelmeztárból random kiválasztott néhány jelmezzel és parókával igyekeztek élményszerűséget garantálni. (Sikertelenül.)
Ha pedig zene, ne hagyjuk ki a műfaj védőszentjét sem. Szent Cecíliának két közeli helyen adózhatunk: az oratóriumban, ahol tíz freskón láthatjuk életének egyes jeleneteit, illetve a képtárban, ahol Raffaello festménye az állandó kiállítás talán legfontosabb darabja.
(Rossini és Farinelli bolognai éveire még visszatérünk!)
