Mi európaiak – ilyen messziről – hajlamosak vagyunk a távol-keleti kultúráról alkotott képünket Kínával és Japánnal mintegy kipipálni. Jóval kevésbé engedjük látószögünkbe például azt a földnyelvet a kettő között, melynek lakói – bár ma két, egymástól elszakított országban – több ezer éve ápolják sajátos tánckultúrájukat.
A Tavaszi Fesztivál programjairól itt olvashat bővebben.
Nem véletlen az évezredes töretlen jelenkorúság ott, ahol a hagyományos filozófia és életszemlélet úgy tekint az emberre, mint az univerzum s ezen belül saját természeti környezete részére. A Koreai Nemzeti Táncszínház budapesti meghívását annak is köszönheti, hogy ez a kultúra nem muzeális emlékek formájában él, hanem látványvilágával, zenéjével, mozdulatrendezésében szervesen ízesül mai befogadói közegében.
A Scent of Ink (A tinta illata) hat tételen át kápráztat el tiszta, sallangmentes világával. A bevezető és a lezárás között négy tételben a négy évszakot idézi meg, mindegyiket egy-egy virág szimbóluma alatt. Mindegyik kép jelmezei és világítása egy-egy jellemző színre épít. Az első, a tavasz képe, a szilvavirág jegyében egy bíborba hajló rózsapiros és a hófehér kettőse. A nyáré az orchidea: sötétzöld a halványszürkén. Az ősz tétele a krizantémé, alapszíne az élénksárga a feketén, míg a téli tétel jelképe a bambusz, csodálatos ezüstszürke és fehér kombinációival. Talán furcsa, hogy táncelőadásról szólva miért a színekkel indítunk, de ebben az esetben ez alkotói koncepciót jelez. Nemcsak azért, mert Yun Sung-Joo koreográfus e művön közösen dolgozott a divattervező Jung Ku-Hóval, hanem azért is, mert az egyszerűségükkel, tisztaságukkal és ragyogásukkal lenyűgöző képek az előadás talán leglényegibb sajátosságai.
Ugyanilyen meglepő lehet a zenei háttér, mely évszakonként más és más összetételű: míg az első tétel egy női hangra, a második hagyományos pengetős hangszerekre, a harmadik egy egészen különös hangú, speciális koreai hegedűre (haegeum), az utolsó pedig — a bambusznádak táncához illőn — fúvós hangszerre íródott. A kiindulópont itt is a hagyomány, a hangzás mégis szellemesen élő és kortárs. Talán maga a tánc a leghagyományosabb ebben az előadásban.
Váltsa meg jegyét az előadásra ide kattintva!
A női mozdulatokat némileg korlátozzák a már hónaljtól szélesedő és bokáig érő ruhák (egyik tételben sem láthatunk többet egy táncosnőből, mint a karját, a fejét és kis, puhacipős lábfejét), látható mozdulataik viszont annál kifejezőbbek. A férfiaknak kicsit több lehetőség jut: a viszonylag laza köpenyek alatt könnyű nadrágot hordanak, náluk nincs akadálya bármilyen volumenű mozdulatnak. Mégis — az ő mozdulatnyelvüket is, mint az egész előadást, költőiség és elegancia jellemzi.
