George Balanchine látta a zenét és hallotta a táncot, így jellemezte híres szólótáncosnője, Karin von Aroldingen a grúz származású orosz-amerikai művészt, a szimfonikus balett atyját, a modern balett megálmodóját. Zsenialitása a klasszikus időtlenségét abszolút jelenidejűvé formálta.
Önmagát a tánc múzsája, Terpszikhoré helytartójának nevezte, már ötévesen zenésznek készült, és kilenc volt, amikor felvették a szentpétervári cári balettiskolába is. Elképesztően fiatalon, alig tizenhét esztendősen már a Mariinszkij Színház tánckarában lépett fel, miközben konzervatóriumba is járt, ahol komolyzenét tanult.
Egyszerre volt muzsikus és táncművész. Életének e kettőssége határozta meg későbbi koreográfiáinak sajátosságait is: előszeretettel hagyta el a megszokott cselekmények fonalát, hogy intuícióira és zenei élményeire hagyatkozva új tánclátomásokat alkosson.
Balanchine első pas de deux-jét 1920-ban, tizenhat évesen koreografálta, Anton Rubinstein zenéjére (La Nuit). Ezt egy másik duett, az Enigma követte, amelyben a táncosok levehették a spicc-cipőt, és mezítláb táncolhattak. Nem kellett sokat várni az első együttesre (Young Ballet, 1923), de az első merész karrierdöntésre sem: 1924-ben egy németországi vendégszereplés után a művész már nem tért vissza hazájába, hanem Párizsba utazott a mecénás és impresszárió Szergej Gyagilev hívására.
Balanchine a világhírű Orosz Balett tagja lett (ekkor változtatta nevét Georgij Melitonovics Balancsivadzéról az egyszerűbb George Balanchine-ra).
Az együttes számára tíz koreográfiát készített: ezek közül leginkább az 1928-as, Stravinsky muzsikájára született Apollon musagète emelkedik ki, amelyhez a kosztümöket Coco Chanel tervezte. Ez a bemutató a neoklasszikus balett első pillanata: Balanchine a klasszikus mozdulatokat és a klasszikus görög történetet modern jazz-elemekkel variálta.
Az Apollóban Balanchine kiemelte megszokott szerepéből a férfi táncost, és két szólót is adott neki, miközben a jelmezeket és a díszletet minimalizálta, hogy azok gazdagsága és túldíszítettsége ne vonja el a nézők figyelmét a mozgásvilágról. Ez a darab nemcsak a balett történetében, hanem Balanchine életében is fordulópontot jelentett, a táncművész koreográfussá lett, és gyakorlatilag befejezte saját előadói karrierjét (ebben a döntésében egy térdsérülés is közrejátszott).
Gyagilev halála után egy londoni revüszínháznál, majd a Dán Királyi Balettnél és a monte-carlói Orosz Balettnél dolgozott. 1933-ban, még párizsi művészként találkozott Lincoln Kirstein fiatal amerikai mecénással, aki meghívta, hogy honosítsa meg az Egyesült Államokban a klasszikus balettet, és ezzel el is kezdődött „Mr. B.” és az amerikai balettművészet meghatározó története. Balanchine 1934-ben megalapította az Amerikai Balettiskolát és Társulatot, és ebben az évben meg is született első amerikai koreográfiája, A szerenád, amit Csajkovszkij zenéjére alkotott.
1948-ban társalapítója volt a New York City Ballet-nek, amelynek 1982-ig vezető koreográfusi és művészeti igazgatói posztját is betöltötte. A társulat számára több stílusban mintegy százötven koreográfiát készített, ezek közül a leghíresebbek A diótörő, a Don Quijote egész estés változata és az 1972-ben a tizenhét Gershwin-dalra alkotott Who cares?.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
