Egy zseniális Händel-mű és Lantos Zoltán új albuma a Gramofon toplistáján

A Gramofon toplistájának harmadik helyére Händel Budapesten, tíz évvel ezelőtt, Kovalik Balázs rendezésében nagy sikerrel bemutatott operája, a Xerxész, valamint az egyik legkiválóbb magyar jazzhegedűs, Lantos Zoltán új albuma került.

Akármennyire találónak tűnik is Donna Leon szellemes Dickens/Wilde-anekdotája a három CD-t tartalmazó doboz kísérőfüzetében: a barokk zenéért közismerten rajongó, amerikai krimiszerző – Comissario Brunetti „szülőanyja” – téved, amikor Händel Xerxészében (1738) a brit lélek iróniára hajló természetét véli fölismerni. Mert ha ez az irónia a barokk zenés színpadon egyáltalán megnyilvánult, akkor már sokkal inkább Purcell semi-operáiban vagy éppen Monteverdi shakespeare-i magaslatokon járó, kései remekeiben.

A Xerxész manapság Händel legnépszerűbb művei közé tartozik – elég csak Kovalik Balázs frenetikusan mulatságos operaházi rendezésére (2009) emlékeznünk. Ám a darab a maga atipikus és ennek folytán kevéssé sikeres is volt, aminek oka nem kis részben épp a velencei operáig visszanyúló gyökereiben keresendő.

Az eredeti librettót Cavalli (Velence, 1655), majd átdolgozott változatát Giovanni Bononcini (Róma, 1694) zenésítette meg. Ez utóbbi verzió pedig jó ürügyül szolgált Händelnek arra, hogy „kölcsönvegye” Bononcini számos zenei ötletét, azokat utolérhetetlenül zseniálissá alakítva. Ebből ered azután a mű egy sor archaikus vonása, köztük a da capo-áriák üdítően alacsony száma…

Csak mert kikosarazták, Serse mindjárt az egész világot el akarja pusztítani. Mégsem ütközünk meg dühkitörésén egy olyan szereplőnek, aki az opera elején egy platánfának vallott szerelmet (Ombra mai fu)… Ezzel Serse alkalmas mind az opera buffa, mind pedig az opera seria számára”

– írja az „Oroszlán Hölgy” azaz Donna Leon, és ebben történetesen igaza van. Ám hogy Händel „a perzsa király hangulati csapongásain túl a komoly opera konvencióit is kifigurázta” volna? „Serse jajgat és tombol, zsémbelődik és fenyeget, és a kavarodások végén – amikor már alig valaki tudja, ki által van szeretve és kit kellene neki szeretnie – mégis mindez a vidám záró kórusba torkollik”…

A felvétel minden ízében ragyogó, a kölyökképű Maxim Emelyanychev vezényelte, fergeteges Il Pomo d’Oro csakúgy, mint az énekesek. Köztük a legszebb hang birtokosa Romilda (Inga Kalna), és ez így van rendjén, hiszen két nagynevű kollégája – Franco Fagioli (Serse) és Vivica Genaux (Arsamene) – is őérette bomlik…

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Open Source. Nyílt forrás. Találó névválasztás a digitális korban. De nemcsak ezért. Kevés magyar muzsikus merült olyan mélyre egy másik ország kultúrájában, mint Lantos Zoltán. Csaknem egy évtizedet töltött Indiában a klasszikus zene tanulmányozásával, és az ottani hatások alapvetően befolyásolták világképét. Új lemezének címe a latin sonus, azaz hang szóval hozható összefüggésbe. A hanggal és a hangzással, ami az öthúros akusztikus és elektromos, valamint a neki készített öt+tizenhat húros hegedűn játszó muzsikust a zene jellegétől függetlenül is foglalkoztatja. Ezen a lemezen elsősorban elektronikus formában, amit a nyitó Prelude Noir elúszó felvezetése már előre jelez.

Lantos társai a hazai fiatal nemzedék kiemelkedő képviselői: az akusztikus és elektromos zongorán, valamint szintetizátoron is otthonos Tálas Áron, a basszusgitárjáték minden csínját-bínját ismerő Fonay Tibor és a groove-os ritmusokat hangsúlyeltolásokkal oldó Csízi László, továbbá elektronikán Andrew J. lemezlovas. Az összeszokott trió empatikus hátteret nyújt a hegedű nagy ívű témáihoz, energikus szólóihoz.

Lantos szerteágazó érdeklődése tematikájában színes, hangzásában homogén anyagot eredményezett. Az indiai zene dallam- és harmóniavilága lelki és szellemi kapocsként a lemez több kompozícióját áthatja.

A lendületes Aisma és a Street-bop előzményei az 1970-es években kibontakozott jazz-rockban és a keleti zenéhez ugyancsak kötődő Mahavishnu Orchestrában kereshetők, aminek a lemezjátszó nyávogtatása és indiai ritmusképletek vokalizált imitációja hivatott „korszerű” jelleget adni. A Tarang címe a kéthúros népi hangszerre utal, amit szólójában a hegedű pengetős játékmódjával is kifejezésre juttat. A lemez nyeresége Harcsa Veronika közreműködése, aki három számban társítja az emberi hangot a hangszerekhez. A Tensegrity akusztikus zongorán intonált, disszonáns témájának ívét elidegenítő vokális szólammal emeli egyre magasabbra. A Chronoglyph a zenekarvezető filozófiájának foglalata (a szövegek is az ő szerzeményei):

„Nada Brahma”, azaz a világ hang, a hang Isten.

A metaforikus sorokat a bevezetőben Lantos és Harcsa kánonszerűen citálja. A Monsoon Strangers lassú tempójú, misztikus hangvételű darab, költői ihletettségű szövege Harcsa Veronika átélt előadásában mély érzelmi húrokat penget meg.