A világhírű jazzénekesnő, akit sokan a „jazzénekelés nagyasszonyának” tartanak, 1917. április 25-én született és 1996. június 15-én hunyt el.
Ella Fitzgerald édesapja Virginia államból költözött New Yorkba a családdal együtt, ott dokkmunkás, egy másik változat szerint pedig vasúti alkalmazott lett. Ella még kamasz volt, amikor apja meghalt. Édesanyja egy évvel sem élte túl a férjét. Az árva lányt nagynénje vette magához, így került Harlembe.
Itt egy ideig elég gyanús vállalkozásokból tartotta fenn magát, például bűnözők vagy utcalányok megbízásából figyelte, mikor jön értük a rendőrség, hogy megbízói eliszkolhassanak. A fiatal, kissé dundi lányt természetszerűen vonzotta a zene, de nagyon lámpalázas természetű volt. Ennek ellenére 1934-ben a legendás harlemi Apollo Színházban a fiatal énekesek és zenészek hagyományos gladiátori viadalán őt kiáltották ki győztesnek.
Ezek után figyelt fel rá Harlem kedvenc zenekarvezetője, a dobos Chick Webb – vagy egy másik, maga gerjesztette verzió szerint itt hívta fel magára Webb figyelmét Ella. Ő lett a zenekar énekesnője, és 1936-tól kezdve a zenekar által felvett lemezek közel kétharmadán szerepelt is.
Ella volt az első afroamerikai jazzénekesnő, sőt az első jazzénekesnő, akinek egyik 78-as fordulatszámú lemeze, az 1938-ban felvett jazzesített gyermekdal, a Tisket-a-Tasket néhány év leforgása alatt meghaladta az egymilliós példányszámot. Ellának csodálatos adottsága volt, hogy párhuzamosan tudta megszólítani a csak szórakozni vágyó és a komolyabb zenei teljesítményre vágyó közönséget. A Tisket-a-Tasket ritmikáját és Ella tagolását tekintve ízig-vérig szvingszám volt, de hiányzott belőle az improvizáció. Sokkal érdekesebb a műfaj szempontjából az eredetileg Jimmy Luncefordék által híressé tett Sy Oliver-szerzemény, a ’T Ain’t What You Do Ella-féle változata, amelyen leleményesen ritmizálja a szöveget, és a szám vége felé feje tetejére állítva a tradíciót, a felhívás–válasz részben nem az énekes szolgáltatja a felhívást, hanem a zenekar, és az énekes válaszolgat, ráadásul rögtönzött scattel, mintegy körülírva a témát.
Ella improvizatív énekstílusába játszi könnyedséggel olvasztotta be a bebop újításait. Elképesztően jó hallása volt, és számos bonyolult hangszerszóló maradt a fejében, melyeknek részeit ötletesen olvasztotta be és keverte egymással néha maratoni hosszúságú scatfolyamokba. Ennek legemlékezetesebb példája az énekesnő 1960-as berlini koncertjén előadott rögtönzés a bebopperek egyik himnuszára, a How High the Moonra. Annak ellenére, hogy az ott hallható több mint 7 perces szédületes rögtönzés egyes elemei már fellelhetőek voltak az énekesnő egy 14 évvel korábban felvett lemezén is, amit melodikus invenció terén a How High the Moonon produkált Berlinben, az bármelyik nagy fúvósnak becsületére vált volna. Ebben fellelhettük Charlie Parker és Bennie Harris – a szerzői jogok megkerülése érdekében – Ornithologynak nevezett, álcázott, nyaktörő How High the Moon-változatán kívül Slam Stewart egyik vonóval játszott bőgőszólóját, amelyen Ella kísértetiesen imitálja a bőgő hangját. Ez abszolút technikai bravúr volt.
Nem meglepő. hogy Ella Fitzgerald lett a jazzimpresszárió Norman Granz világutazó jazzfesztiváljának egyik ékessége. Emellett az 50-es, 60-as években roppant kelendő albumokat vett fel a Nagy amerikai daloskönyv legendás komponistáinak műveiből. Ezeken jazzes dallamképzés nélkül, a szerzők eredeti szándékait tiszteletben tartva gyönyörűen adta vissza több évtized meghatározó slágereit. Külön-külön albumokat szentelt Cole Porter, George Gershwin, Jerome Kern és Irving Berlin szerzeményeinek.
Ha bárki kíváncsi, hogyan kell tökéletes hangon, gyönyörűen intonálva előadni a múlt század pop-rock korszakát megelőző évtizedek legszebb, legnépszerűbb dalait, a válasz egyértelműen Ella Fitzgerald személye lesz. Tény ugyanakkor, hogy balladáiból hiányzott az a tragikum, amely Billie Holiday előadásmódját jellemezte. Viszont Ella Fitzgerald előadásmódjában élete végéig megmaradt valami kedves, kislányos hangzás, ami pálya- és vetélytársnőiből teljesen hiányzott. Louis Armstronggal három albumot készített 1956–57-ben, ezek ha nem is virtuóz, de minden kényes igényt kielégítő munkák, s ráadásul emészthető, mindenki által megközelíthető muzsikát tartalmaztak igen magas szinten.
Olvasna még Ella Fitzgeraldról? Kattintson ide!
Az énekesnőt rengeteg csalódás érte életében, kissé magába forduló volt, mindig a pódiumon talált menedéket, ahol nemcsak a közönségét, de talán önmagát is vonzó álomvilágba ringatta. Anyagi gondjai nem voltak, mégis szomorúan végezte. A nyolcvanas évtized végére a hajszolt élet, a sok stressz, a fárasztó utazások, a rengeteg fellépés hatására az énekesnő egészsége meggyengült. Cukorbetegsége miatt a 90-es évek elején mindkét lábát amputálni kellett. 1996. június 15-én távozott az élők sorából, a szakma pedig a jazz First Ladyjeként emlékezik rá.
