Könyves-Tóth Mihály, az Opera zenekarának első trombitása huszonegy évesen került a dalszínházhoz. 2018 szeptemberében második helyezést ért el a müncheni ARD Zenei Versenyen, amely a világ egyik legrangosabbika, majd néhány hónappal később Budapesten a Junior Prima díjat is átvehette. A fiatal művésszel versenyekről, karrierről és zenekari munkáról beszélgettünk.
– Tanáraid biztattak, vagy saját magadnak szerettél volna bizonyítani a müncheni megmérettetéssel?
– A versenyzés híve voltam egészen mostanáig. Korábban Ulmban és Prágában is a dobogóra állhattam, de kétségtelen, hogy a trombitások között az ARD a legnagyobb megmérettetés. Nagyon örülök, hogy tanáraim, Bakó Roland, ifj. Kovács Kálmán és Kirsch János támogatásával ilyen eredményt értem el, hiszen a trombitára csak öt-hat évente kerül sor ezen az erőpróbán, így ez volt az utolsó lehetőségem.
– Mennyire volt megterhelő a felkészülés?
– Nyáron kellett több időt fordítanom erre egy egészen sűrű operaházi évad után. Napi négy-öt órát gyakoroltam, a versenyprogramot csak a felkészülés végén játszottam el tanáraimnak, illetve egyetlen koncertet adtam a műsorral. Szeretek szólóban játszani, ezért – bár nehéz időszak áll mögöttem –, mindvégig motivált tudtam maradni. Már annak is nagyon örültem, hogy a felvételeim alapján meghívást kaptam a müncheni fordulóra, az pedig, hogy döntőbe kerülhettem két másik fiatal trombitással, hihetetlen érzés volt.
A cikk eredetileg az Opera magazinban jelent meg.
– Hogyan választottad a hangszered?
– Nekem mindig a hangos zeneszerszámok tetszettek! (Nevet.) A nagymamám a kőbányai zeneiskolában tanított zongorát, így találtuk meg Bakó Rolandot, akire azóta is a legnagyobb tisztelettel tekintek. Kilencéves voltam, amikor elkezdtem a hangszertanulást, de nem voltam biztos az utamban, amíg fel nem vettek a Weiner konziba, ahol végleg a trombita felé fordultam. Azt hiszem, ebben az időszakban gyakoroltam a legtöbbet, a Zeneakadémián pedig már tudatosan és átgondoltan állítottam be a napi rutint, Kirsch János segítségével.
Ezekben az években olyan amatőr együttesekben is játszottam, mint a Die Eber Kapelle, ami jelentősen fejlesztette az állóképességem, a Tutta Forzával pedig jelenleg is élő a kapcsolatom. A trombitához elengedhetetlen a fizikai adottság, ezért nem hallani arról – mint például a zongora esetében –, hogy valaki már ötévesen közönség elé lép. Vannak persze kivételek, Szergej Nakarjakov tizenöt évesen készítette első lemezét.
– Milyen arányban van jelen az életedben a szólózás és a zenekari munka?
– A kettő egészen más, éppen ezért szeretném, ha mindegyik a mindennapjaim részévé válna. A zenekari játék során egy-két év gyakorlat szükséges ahhoz, hogy egy piano állás fél, vagy egy óra szünet után is a megfelelő módon szólaljon meg. A szólóműfajt tekintve ilyen technikai kihívásról nem beszélhetünk, hiszen a játék folyamatos. Ebben az esetben inkább a repertoárépítésen van a hangsúly, hiszen nem lehet mindig Haydn, vagy Hummel trombitaversenyével a színpadra állni. Hozzá kell tennem, hogy az ARD versenyen a kortárs darabok interpretációjáért érdemeltem ki a különdíjat. Jelenleg a piccolo trombita az egyik legnagyobb kedvencem, már több olyan koncertet is adtam, ahol orgonakísérettel játszottam rajta.
– Ahogy említetted, a hangos hangszereket szereted, sosem volt még konfliktusod a gyakorlás során?
– Kőbányán kertes házban lakunk, a versenyt megelőző időszakban pedig a szomszédok nagyon jól viselték a napi több órás gyakorlást, nem egyszer örömmel vették a játékom. Nyaralások, kirándulások alkalmával a Balatonon, és Erdélyben is játszottam már a természetben, vagy egyszerűen egy hegy tetején. Amikor baráti társasággal vagyok, előfordul, hogy megkérnek arra, hogy vigyem a hangszerem is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, aki szeretik a trombita hangját.
