„Így jönnek-mennek a dolgok a világban – mondta állítólag az egyik herceg. Egyik irányba folyik a vér az életben, és egy másikba a dalban. És sosem tudhatjuk, melyik irány a helyes” – írta Koszovóról szóló könyvében a legnagyobb albán író, Ismail Kadare, aki remélhetőleg elég hosszan fog még élni, hogy megkapja a neki kijáró Nobel-díjat. A Balkánhoz kötődő sztereotípiák egyik legfontosabbja talán az erőszak és a mély érzelmek, a vér és a dal furcsa vegyes párosa.
A cikk eredetileg a BTF magazinban jelent meg.
Valóban, ez a nem túlságosan nagy földrajzi terület nemcsak háborúk lombikja, hanem nagy kulturális teljesítményeké is a kólótól a sevdah zenén és az albán többszólamúságon át nemcsak Kadare, hanem a horvát Miroslav Krleža vagy a szerb Aleksandar Tišma regényeiig, a macedón Milcho Manchevski és a szerb Emir Kusturica filmjeiig.
A két évvel ezelőtt indult PONT Fesztivál arra szakosodott, hogy minden évben a világ egy-egy tájának kincseit mutassa be, és 2019-ben egy közeli, ám részleteiben mégis megismerésre váró vidék, a Balkán felé veszi az irányt.
A Balkánt bemutatni egyszerre könnyű és nehéz, ugyanazon okokból: közel van, és azt hisszük, hogy jól ismerjük és sokat tudunk róla. A Balkán egyik ereje ugyanis éppen a kiismerhetetlenségében rejlik. Ilyen kis területen ritkán találunk ekkora kulturális változatosságot, ami persze elsősorban a történelem viharainak köszönhető.
A képet vallási törésvonalak is befolyásolják – a nyugati végen katolikus, máshol ortodox és muszlim vallásúak a lakói. Meghatározza a török–ottomán–bizánci befolyás változó mértéke, amely egyes területeken ötszáz évig is fennállt, másokat alig érintett. Bizonyos régiói nemrég még egy ország, Jugoszlávia voltak, ahol ugyanazokat a tévéműsorokat nézték és ugyanazokért a sztárokért rajongtak, mások, mint Albánia, fél évszázadra elzárkóztak a világ többi részétől.
Mindez a sokszínűség tükröződik a balkáni térség UNESCO-listás hagyományaiban is, amelyek közt sok története már önmagában megtöltene egy regényt. Vegyük például
az észak-macedóniai Stipet: itt március 22-én minden évben megemlékeznek negyven keresztény mártírról, akik az új hitre áttért római legionáriusok voltak, és a mai Törökország területén lévő Sivas – ókori nevén Sebaste – városában végezték ki őket 320-ban. Stip lakói minden évben felmennek a város melletti Iszar hegy csúcsára, és ott piknikeznek, illetve a negyvenes számhoz kötődő szokásoknak hódolnak: negyven darab kavicsot kell gyűjteniük a hegyen, hogy boldog legyen a házasságuk, és negyven ismerőssel kell kezet fogniuk.
Egy télűző ajándékozási tradíción, a március első napján tartott martenicán (más néven márciuskán) Romániával, Moldovával és Bulgáriával osztozik a 2019 februárjában névváltozáson átesett, azóta hivatalosan Észak-Macedóniának hívott ország. A hidrellez nevű, május 5-én estétől másnapig tartó muszlim tavaszünnep hagyománya viszont Törökországgal köti össze a macedónokat. Ez a bizonyos hidrellez egyébként megegyezik a híres dalból ismert balkáni roma ünneppel, az ederlezivel, és talán a néprajzilag legkomplexebb, gasztronómiát, zenét, kézművességet is magában foglaló szokásrend, amely egyszerre muszlim (Hizir és Iljász napja) és keresztény (hiszen megegyezik Szent György ünnepével), és a maguk módján rengetegen ünneplik a törököktől a cigányokig, az albánoktól a bosnyákokig.
A térség zenéjét a polifon éneklés tradíciói is behálózzák: a lenyűgöző albán férfi többszólamúság, illetve annak ellenpontjaként a bolgár Bisztricából származó, kizárólag asszonyokból álló világhírű Bistritsa Babi által előadott polifonikus dalok. Az albán hagyományt annak legjelentősebb képviselői, az Albanian Iso-Polyphonic Choir mutatja be, míg a bolgár többszólamúságba Herczku Ágnes és Nikola Parov, illetve Bognár Szilvia vezet el minket. Hasonlóan hangszerkíséret nélküli, a cappella műfaj a macedón glaszoecsko vagy a dalmát klapa is.
Az egész térségre jellemzőek a körtáncok. A legismertebb a szintén az UNESCO örökséglistáján szereplő kóló, a Balkán talán legkönnyebben elsajátítható körtánca. A kézműves foglalkozások között a bosnyák zmijanje hímzés és a bolgár csiprovci szőnyegszövés mellett a hidrellez tavaszköszöntő ünnepség hagyományait, horvát mézeskalács-díszítést és tojásfestést tanulhatnak – vagy akár csak csodálhatnak a résztvevők.
Természetesen nem maradhat ki a magunk csipetnyi Balkánja, a Mohács környéki sokác télűző hagyomány, a busójárás sem, amely szintén UNESCO-örökség.
A feszitivál a busók tavaszköszöntő forgatagával indul, a hétvégén pedig az erről szóló kiállítás mellett a busómaszk készítésének fortélyait is lehet gyakorolni. Egy ilyen színes program láttán nem is lehet vitás: az UNESCO kulturális világörökségi listáját mintha csak arra találták volna ki, hogy egy izgalmas családi fesztivál alapanyaga legyen.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.