Az elmúlt hetekben megjelent cikkek mentén gondolom, hogy több kérdés is felmerült az olvasókban. Olyan belső részleteket, zenei élettel kapcsolatos tevékenységi feladatokat, és viszonyrendszereket ismerhettünk meg az éneklőkanonokok kapcsán, amelyek a jobb eligazodás érdekében további rövid tájékoztatást igényelnek. Emiatt érdemes pontokba szedetten áttekintenünk pár fontos politikai-/egyházi intézkedést.
Az államalapítást követően, a pontos előírásokkal ellátott törvénykezéseknek és cikkelyeknek együttes összességének hatására több olyan jelentős egyházi döntés is megszületett, amelyek a későbbiekben szerves hatással voltak a korabeli zenei nevelés megalapozására, elindulására, és ennek több évszázados fenntartására.
István király a Magyar Királyság megalapításával egyidejűleg (behódoltatási céllal kezdeményezett csatározásainak vége fele) az ezredik év őszén Rómába küldte az akkori főpapot, Ascherik apátot, hogy az általa tervbe vett 10 püspökség felállításához – az apát közbenjárásával – II. Szilveszter pápa jóváhagyását megnyerje. A főpap a pápától István részére királyi címének és méltóságának koronával való elismerését, és egyben a magyar katolikus egyház megszervezésére történő felhatalmazását kérte.
Szilveszter pápa üdvözölte István király addigi egyházszervező tervének kezdeményezésének hírét, és 1001 tavaszán, a ravennai zsinaton jóváhagyta a magyar egyháztartomány létrehozását. Sőt, a pápa királyi koronát is küldött Istvánnak, és vele együtt apostoli hatalomban is részesítette őt, mivelhogy hosszú nyélre tűzött apostoli keresztet is küldött királyunknak. Valójában kettős szimbólum volt ez: egyrészt a római Szentszék alá rendeltséget jelképezte, továbbá a magyar katolikus egyház megszervezésével, és az ezzel kapcsolatos feladatokkal is hivatalosan megbízta. Amúgy ezt a pillanatot tekintjük a keresztény magyar állam megalakulásának a időszakának is.
A koronázás szertartása az úgynevezett Mainzi ordo alapján folyt le. Ezt a beiktatási forma a német-római király, illetve császárok kanonizálásánál használt szertartást jelenti. Ennek következtében az uralkodó királyi méltóságot ebben a korban nemcsak világi személynek, hanem egyszersmind felszentelt papnak is tekintették. Az ebből eredő különleges hatalmuknál fogva az államalapító, keresztény térítést irányító királyok országuk egyházának szervezői is lehettek, és az egyház ügyeiben is dönthettek. Ugyanez volt a helyzet István király esetében is: országának egyházfője is volt, a pápa pedig csak úgymond egy távoli felügyeleti jogkört gyakorolt.
Ezzel a királyi beiktatási döntésével egyidejüleg a pápa Esztergomot a magyar katolikus egyház (Ecclesia Catholica Hungariæ) élére állította. Esztergom érsekséggé vált, így ez a város lett a magyar állam és az egyház első központja. Az önálló egyházszervezet az önálló államiság egyik feltételének számított akkoriban.
Zenei megközelítésünkből adódóan mindenekelőtt arról az első fontos törvénykezésről kell említést tegyünk, amelyet személyesen István király hozott. A számunkra ismeretes immár több mint ezeréves magyar törvénytárunk az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Első törvénykönyvében (több rendeletével közösen) az akkori Magyar Királyság (Regnum Hungariae) területeit tíz egyházmegyére (püspökségekre) osztotta. Íme, a püspökségek alapításainak sorrendje.
Esztergomi (1001), veszprémi (1002), győri, egri, pécsi, kalocsai, erdélyi, váci (1009), bihari és csanádi (1020 körül). Ezzel párhuzamosan fontos tudnunk, hogy az alapított püspökségek: Veszprém, Győr, Pécs, Eger és Vác az esztergomi-, Csanád, Bihar valamint Erdély a kalocsai érsekséghez tartoztak.
Második törvénykönyvének első cikkelyével pedig tovább erősítette az első törvénykönyvében foglaltakat, és jogilag is megvetette az úgynevezett parochiális egyházak (plébániák) hálózatainak alapjait. Törvényileg elrendelte, hogy minden csoportosan tekintett, egymáshoz közel elterülő tíz falu építsen közös templomot, és gondoskodjanak közösen annak fenntartásáról is.
