Laki Péter a XI. Lehár Ferenc Nemzetközi Operett Énekversenyen a bonvivánok között az első helyen végzett – Ninh Duc Huan Longgal megosztva –, és elnyerte a közönségdíjat is. A Budapesti Operettszínház fiatal tehetségével a versenyen szerzett élmények és tapasztalatok mellett a bonviván és a táncos komikus szerepkörök közötti váltás lehetőségéről, határok feszegetéséről, önazonosságról és természetesen az előtte álló feladatokról is beszélgettünk.
– Miért érezted fontosnak, hogy elindulj a versenyen?
– Úgy gondolom, hogy időről időre meg kell az embernek mérettetnie magát egy más közegben, akár versenyhelyzetben. Az én esetemben pedig volt egy plusz motiváció is. Amikor elkezdtem az Operettszínház stúdióját, a tanáraim és kollégáim is táncos-komikusként gondolkodtak bennem, többen arra biztattak, próbáljam ki magam ebben a szerepkörben, hiszen úgy ítélték meg, jól áll nekem a humor, különösen az a finom, ízléses humor, ami ehhez szükséges. Bevallom, nem adtam magam könnyen, én csak bonvivánként láttam a jövőmet, de azóta is hálás vagyok azoknak, akik felszabadították bennem a táncos-komikust. Tehát elég ambivalens volt az indulásom, mert akadtak, akik az elmúlt évek miatt nem látták bennem újra a bonvivánt. Jonas Kaufmann az önéletrajzi könyvében úgy fogalmaz, hogy
akik csak a fachot látják valakiben, azoknak nincs elég képzelőerejük.
Én szeretnék meggyőzni mindenkit arról, hogy lehet a szerepkörök között átjárás. Ez a versenyeredmény számomra ezért volt fontos.
– Akkor most nem is húzol egy újabb vonalat, hogy innentől kezdve visszatérsz az ígéretes bonvivánok közé?
– Én alapvetően egy jó énekes akarok lenni, aki a színpadon sokoldalú. Ez azt is jelenti, hogy megismerkedem más szerepkörökkel, sőt akár más műfajokkal is, például januárban egy Mozart-operába álltam be, Magyarország vezető operaénekesei mellé. A visszaigazolások pedig arra inspirálnak, hogy képezzem és minél több területen próbáljam ki magam. Hiszek abban, hogy ezek a kirándulások új színekkel gazdagítják a fő vonalat, és önismereti tréningnek sem utolsók.
– A táncos komikusi évek milyen nyomot hagytak a bonvivánon?
– A versenyen egy orosz partnernővel énekeltük A víg özvegyből az Ajk az ajkon-t. Én magyarul, ő oroszul. Bori Tamás rendezővel erre a nyelvi különbségre alapozva találtuk ki azt, hogy a fiú meglepődik, amikor a lány oroszul folytatja a dalt. Ettől sokkal izgalmasabb és humorosabb lett a helyzet. Nekem pedig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a meglepetés után egy orosz-magyar szótárral a kézben énekelnénk tovább. És a közönség vette a poént, belement a játékba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fontos a szép hang, vagy hogy szét lehet trollkodni az előadást.
A konzervatív kereteket meg kell tartani, de működhet a szerepkörben a komikum, a humort bele lehet csempészni az áriákba, a duettekbe, egy bonvivánban is lehet önreflexió. Egyszerűen megköveteli a kor, a 21. század.
Említhetném Boncsér Gergely és Vadász Zsolt izgalmas, a bonviván sztereotípiákból karakterben és mozgásban is kimozduló alakításait Offenbach Kékszakálljában, vagy ahogyan A chicagói hercegnő című Kálmán-operettben a primadonnák, Bordás Barbara és Fischl Mónika szteppelnek. Persze, kell ehhez egy új rendezőgeneráció is, mert egy-két évtizede ez elképzelhetetlen lett volna.
– Említetted a tanáraidat, akik segítettek felszabadítani benned a táncos komikust. Nehezen adod magad oda ilyen helyzetekben? Mennyire kell bátorítani, meggyőzni arról, hogy új utakra tévedj?
– Szeretem feszegetni a határaimat, de kell a külső megerősítés. Szorgalmasnak, fegyelmezettnek és pontosnak tartom magam, nem szeretek a megúszásra játszani, az viszont fontos, hogy elhiggyem magamról, képes vagyok valami egészen másra. Arról, hogy próbálkozzam, meg kell győzni. De amint odaadom magam, száz százalékkal dolgozom. Amikor felvételiztem a stúdióba, megkérdezték tőlem, miért szeretnék oda járni. Azt válaszoltam, hogy
semmi más iránt nem érzek annyi alázatot, mint a színpad iránt.
Nem akarok túlmisztifikálni: abban hiszek, hogy ha a munkába beleadok mindent, jönnek a lehetőségek.
– Térjünk vissza még a Lehár versenyre. Hogyan állítottad össze a versenyprogramodat?
– Az énektanárommal, Kovács Brigittával közösen raktuk össze a repertoárt. Az volt a cél, hogy ne csak a hangi adottságaimat mutassuk meg, hanem az is kiderüljön belőle, ki vagyok én. A döntőben énekeltem Barinkay belépőjét A cigánybáró című operettből, ami arról szól, hogy sokfelé járt, sokféle dologgal foglalkozott, és e tekintetben találtam párhuzamot a saját életemmel. Szolnokon születtem, ott jártam drámaszakkörbe, később a gimnáziumban drámatagozatra, de mielőtt idekerültem, Szegeden az egyetemen történelmet tanultam. Az Operett stúdiójában bonvivánként kezdtem, aztán táncos komikussá lettem, most ismét a bonviván szerepkörbe kerültem. Tehát a „Mint sok szegény, de víg legény / A nagyvilágot jártam én” sorok rám is igazak.
– Ha a szerepeket tekintjük, milyen állomások voltak ezen az úton?
– Az első kisebb szerep, amit A bajadérban kaptam, azért volt meghatározó, mert stúdiósként azok mellett állhattam, akiket csodáltam. A debreceni Csokonai Színház és az Operett koprodukciójában megvalósult Marica grófnő volt az első igazi, többhetes próbaidőszakot jelentő előadás. 2016. március 18-án debütáltam itt a Csárdáskirálynőben Bóniként. Az operett- és musicalgálák szintén meghatározóak az életemben, a Budavári Palotakoncerteken egy év kivételével mindegyikben részt vehettem. A Figaro házassága az új műfaj miatt emlékezetes.
– És mi áll előtted?
– A Lehár verseny budapesti gálája után szinte azonnal finisbe fordultunk Jávori Ferenc „Fegya” Menyasszonytánc című klezmer-operettjével: régi sikerdarabja ez a színháznak, ami május 17-étől újra a repertoárra kerül, új szereposztással. Dávidként én is lehetőséget kaptam, hogy szerepeljek benne Kerényi Miklós Máté mellett. Ezt követi Bóni, Vidnyánszky Attila új Csárdáskirálynő-rendezésében.
– Egy olyan szerep, ami neked már „megvan”, és nem csupán úgy, hogy megtanultad a dalokat, a prózai részeket, hanem játszottad már egy bizonyos értelmezésben. Az operett vagy az opera műfajában egyáltalán nem ritka, hogy egy művész szerepet a pálya során több rendezésben is alakítson. Hogyan árnyalják vagy írják egymást felül a különböző produkciók?
– Még stúdiósként volt egy vizsgánk, a Mária főhadnagy, amiben Zwickli Tóbiást játszottam Somogyi Szilárd rendezésében. A szereppel nemrég Békéscsabán találkoztam ismét, és visszanyúltam az első verzióhoz, abból építkeztem, de az új előadáshoz, a helyszínhez, a partnerekhez, a koreográfiához vagy akár a jelmezhez képest kapott új árnyalatokat, és persze attól is más lett egy kicsit, hogy már nekem is több színészi tapasztalatom van. Azt hiszem, Bóninál is ugyanez fog történni. Nem törlődik ki az előző, nem íródik felül, hanem ráépül mindaz, amit az új szövegkönyv, a kollégák, a táncok, az új rendezői koncepció, és mindezeken túl a Margitszigeti Szabadtéri Színpad méretei és hangulata magával hoz.
