A fehér vászon aggodalmától a sugárzó fényig – Thuronyi István kiállítása

Égbolt II., 2003 (részlet)

A kubizmusból indult ki, innen jutott el egyedi, fénytől sugárzó képeiig Thuronyi István festőművész, akinek életművéből a Párbeszéd Házában látható válogatás augusztus közepéig.

A felvidéki nemesi családba született Thuronyi István előbb szülei kérésére agrármérnöki végzettséget szerzett, majd engedve gyerekkorától megmutatkozó művészi érdeklődésének, zeneszerzést kezdett tanulni a Zeneakadémián, miközben Glatz Oszkártól festészeti órákat is vett. Az országból 1944-ben menekülnie kellett, mindent hátrahagyott, üres hátizsákkal érkezett Nyugat-Európába.

Saját elmondása szerint sohasem volt honvágya; elfogadta a helyzetet, és új életet kezdett. Talán derűlátó természete is segítette ebben, no meg az, hogy ifjúkora óta Franciaországba vágyott. 1947-ben itt telepedett le. Évtizedeken át agrármérnökként dolgozott, emellett festett, kiállítások szervezésére azonban csak nyugdíjazása után maradt ideje.

A keresztény szellemiség a karizmatikus megújulással való találkozás nyomán erősödött fel művészetében. Ettől fogva mint keresztény festő határozta meg önmagát.

1989-ben, három évvel felesége halála után belépett az ökumenikus hivatású katolikus Chemin Neuf Közösségbe, és a Sablonceaux-i Apátságban kilenc termékeny alkotói évet töltött el, majd Lourdes-ban telepedett le, ahol önkéntesként segítette a zarándokokat – nyelvtudása miatt különösen a magyarokat.

Sötétség és világosság, 1993

Mindig is fontos volt számára, hogy műveit a magyar közönség is megismerhesse. Első itthoni kiállítása a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusán volt 2005-ben, később több más helyen, így az esztergomi Keresztény Múzeumban és a Tihanyi Bencés Apátságban is szerveztek neki tárlatot. Hagyatékát egy nevét viselő művészeti alapítvány gondozza.

Bechtold Ágnes művészettörténész, a két éve elhunyt festő barátja felidézte, alkotás előtt hogyan szembesült Thuronyi a „fehér vászon aggodalmával”:

Amíg alkotott, senkit sem engedett be a műterembe, még a feleségét sem. De szívesen mesélt az alkotás folyamatáról. Mindig imával kezdte, szemlélte a fényt árasztó fehér vásznat, majd a struktúra felvázolása után felvitte a színeket, amivel a fényt ideiglenesen „eltakarta”. Mielőtt befejezte képét, még egyszer imádkozott, végül az utolsó ecsetvonásokkal újra előhívta képén a fényt.

Erről a záróaktusról maga a festő így ír:

„Megnyomom tehát a fehér szín tubusát és a vásznam egy pontjára terítem a ragyogó anyagot: a fényes fehéret, amiről sokan gondolják, hogy ez nem is szín, pedig magába foglalja a szivárvány minden színét. Általa elnyerhetünk finom árnyalatokat vagy éles ellentéteket a fekete szín szomszédságában. Előbukkan innen-onnan, mint a napsugár, szétszéled titokzatos módon a tájképben és szerkezetében, az égi Jeruzsálemre emlékeztetve.”

Csendélet, 1999

Érezzük e sorokból, hogy Thuronyi nemcsak a festészetben és a zenében mozgott otthonosan, de tolla is jó volt. Szívesen forgatta magyar költők versesköteteit, és ő maga is írt verseket – az élete vége felé többet magyarul. Álljon itt tőle még egy idézet műveinek befogadásáról:

Amikor a szemlélő ember „belép” a képbe és annak mondanivalóját „olvassa”, kell, hogy elragyogtatva legyen, fel kell fedeznie egy jobb világot és talán, az őszinte szépség által a szellemi világba lesz vezetve, lelkét „finomítva”, ahogy ezt Kandinszkij fejezi ki.

A kiállítást megnyitó Fabiny Tibor irodalomtörténész szerint Thuronyi István művészetének lényege a transzparencia, vagyis az áttetszőség: mint egy tiszta üveg, átengedi magán az isteni fényt, félreállítván egóját. De akkor mégis mi az, amitől egyediek a képei? Mi a különbség egónk és személy-mivoltunk között? A festményeket szemlélve talán erre is választ kapunk.

A kiállításmegnyitó videófelvétele: