Akik forgatják a Bibliát, tudhatják, hogy az Ó- és Újszövetség a zenét a szentek művészetének tartja. Az egyházi zenével akaratlanul is az Istent kereső ember belső útja kerül egyéni megközelítésben is az érdeklődés középpontjába.
A kereszténység főleg Pál apostolnak köszönhetően terjedt el Európa nyugati részén is. Ebben a korabeli literatúrát és zenét jól ismerő papok is segítséget jelentettek. Ezek a papok tervszerűen kezdték gyűjteni, rendszerbe foglalni, valamint rendezni is az egyházi énekeket.
A középkori Európában a kereszténység hozott egyfajta egységes szemléletet, amely egyben komoly vallási, oktatási (itt értendő a zenei is), és erkölcsi tartalommal is bírt. Várad mindenhez roppant gyorsan tudott alkalmazkodni, mivel a helyieknek komoly ismereteik voltak kulturális téren, és így a város hetek, hónapok alatt föl tudott zárkózni a zenei újdonságok, valamint a szertartási rend tekintetében is.
A XI. századtól kezdve egyre erősebb a nyugati kereszténység zenéjének hatása. A zenei írásbeliség fejlődéséhez a Magyar Királyságban ezzel egyidejűleg honosodik meg a neumákkal történő zenei szolgálatot követő szekvenciális éneklés, az egyszólamúság, valamint a többszólamú gregorián éneklés is.
A kolostorokban, káptalani iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket. A korai középkor egyházi zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, és az ezt követő többszólamúság csak a XII. század körül alakult ki. Az addig több nyelven folyó szertartásokat az egységesség váltotta fel, és ennek biztosítása érdekében a zenéhez és irodalomhoz értő papok oly módon kezdték lejegyezni a dallamokat, hogy azokat mindenki megérthesse a zenét művelők közül.
Forradalmi gondolkodásmód ez a korabeli egyházi zenei élet tekintetében.
Ha mélyebben kívánjuk kutatni e tekintetben az Európában egyházi (káptalani) iskolák közötti összefüggéseket, akkor a már máshol is ismertetett tényekkel kell kiegészítenünk az ismereteinket, mert a legjobban az analógiák révén tájékozódhatunk a korabeli Várad zenei életének alakulásában.
A zene kezdetben Váradon is egyszólamú volt. Ez a zene nem igényelte az írásos rögzítést, mivelhogy egyrészt szájhagyományon alapult, másfelől csakis memorizálás útján terjedhetett. Az egyre csak gyarapodó egyházi énekanyag memorizálása, és fejben tartása lassanként lehetetlenné, és valljuk be: értelmetlenné vált. Az addig ismeretes (szöveges) lejegyzések legföljebb a dallamok felidézését tették lehetővé, viszont ezeknek pontos olvasását és előadását nem. Ezért szükség is volt egyfajta notációs reformra.
A „neuma”, amely magyar fordításban „intést” jelent, gyakorlatilag csak egy grafikus jel volt, amely a dallamfrázist írta (rajzolta) körbe. Egy neuma egytől négy hangig terjedő dallamformulát jelölt. A neumák még sem a hangmagasságot, sem a ritmust nem jelöltek. Egyes hangjelei a „noták” voltak, amely latin nyelvről lefordítva „hangjegy”-et jelent. A szövegsorok közé – úgynevezett „in campo aperto” (nyílt téren) – írt neumák azt mutatják, hogy a szöveg egyes szótagjait milyen irányú – lefelé, vagy fölfelé elmozduló – dallammal kell-e megszólaltatni.
A zene írásbeli rögzítését szolgáló neumaírás, azaz hangcsoportírás a hangjegyírás legelső formája.
Írásmódja az egyes hangok és szótagok összetartozását is megjeleníti. Napjaink zenetudománya a neuma szóval jelöli a legkorábbi hangjegyírás alapformáit, és ugyanezt az elnevezést használja azon hangcsoportokra is, melyek a gregorián zenében a kottaolvasás alapelemei.
Az új zenei igényeket kiszolgáló, a hangmagasságot jelölő írásmódok, pazar lehetőségek tárházát nyújtották.
