„Erős barna szeme a jó férfi-arcban gyújtópontként ég. (…) egy csöpp aszimmetria a szempárban legyőzhetetlen akarást fejez ki.” Így jellemezte Latinovits Zoltánt Gyurkovics Tibor. A színművész, „a Színészkirály” 1931. szeptember 9-én született Budapesten és 1976. június 4-én hunyt el Balatonszemesen.
„Életében sokszor és sokan nem tekintették, nem tekintettük sajátnak Latinovits Zoltánt. Amit csinált a színpadon, filmen, versmondóemelvényen – s az életben is, de ez nem tartozik ránk —, azt néha nehéz volt, olykor nem is lehetett szeretni; vagy inkább: vita nélkül elfogadni.
De sokkal gyakrabban Hozzá fölnőni, gondolatait, szándékait, terveit megérteni, kis ügyekben is óriáslángon égetett energiájához hasonulni volt nehéz — s e nehézség miatt elmaradt a puszta kísérlet is. Pedig ha akadt kockáztatni is merő, bátor vállalkozó, aki így fogadta el sajátnak Latinovits Zoltán sajátos zsenialitását, akkor kiformálódott a nagy és maradandó teljesítmény” – írta nekrológjában Tarján Tamás.
Latinovits Zoltán úgy mondta, nagyapja, Gundel Károly éttermében, Krúdy Gyula asztala fölött született:
Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.
A Szent Imre Gimnáziumban érettségizett, egy önképzőköri előadást látva Bajor Gizi tanácsolta neki, legyen színész.
Ennek ellenére – a korszellemből is adódóan – asztalostanuló lett, majd betanított munkásként, hídépítésen dolgozott. Bár építészmérnöki oklevelet szerzett – továbbá kiválóan kosárlabdázott és vitorlázott –, műegyetemi tanulmányai alatt tudatosan színészi pályára készült. Galamb Sándor és Lehotay Árpád tanítványa volt, és játszott a MÁVAG öntevékeny színjátszókörében. Miután lediplomázott, segédszínész lett a debreceni Csokonai Színházban, ezt követően Miskolcra szerződött. Az Ilyen nagy szerelem című darabban, valamint a Ruy Blas és a Romeo és Júlia címszerepeiben nagy sikert aratott. A Vígszínház (1962-1966), majd a Thália Színház tagja (1966 -1968) volt, az 1968-as évadban csak szerepekre szerződött, 1969-től 1971-ig ismét a Vígszínházhoz tartozott. Ezt követően a Veszprémi Petőfi Színházhoz csatlakozott, ahol játszott és rendezett is (Németh László: Győzelem, Makszim Gorkij: Kispolgárok).
Lehetetlen felsorolni jelentős színpadi alakításait; Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), Lebeau (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), az Őrnagy (Örkény István: Tóték), Willy Loman (Arthur Miller: Az ügynök halála), Csehov Ványa bácsijának címszerepe a magyar színháztörténetben mérföldkőnek számít. Utolsó szerepe a Fővárosi Operettszínházban A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musical címszerepe volt.
1959-ben filmezett először, pályája során mintegy félszáz filmben játszott. Legemlékezetesebb filmjei a Szegénylegények, a Hideg napok, az Egy szerelem három éjszakája, az Utazás a koponyám körül, az Isten hozta, őrnagy úr!, a Szindbád, a Pacsirta, Az aranyember, Az ötödik pecsét, A Pendragon-legenda voltak.
Ködszurkáló című, nagy közönségsikert aratott kötete egyszerre önéletrajz, visszaemlékezés, dramaturgiai esszé, színház felelősségéről szóló alkotói vitairat.
Versmondóként is komoly életművet hagyott hátra, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseit ihletetten, önálló hangvételben tolmácsolta. „Gondolatom az, hogy
az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers,
a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli” – fogalmazott.
Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt: Bárdos Pál Rákóczi-induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án. Halála – egyesek szerint öngyilkosság, mások szerint tragikus baleset – csupán rövid hírben jelent meg a korabeli napilapokban: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.” Ágh István, Fábri Péter, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László, Somlyó György, Szécsi Margit versben fejezték ki fájdalmukat.
Gyurkovics Tibor 1976-ban készített Latinovitscsal interjút a Kortárs című lap számára. Plasztikusan írja le a találkozást: „A puha visszafogottság mögött visszafojtottság, felgyűlendő gondolati erőtér érződik. Nem cikázik, kapkod – folyamatosan előhömpölyög az, amit mondani akar.
Nem keresi a gondolatait – az a szó, hogy „talán” vagy „esetleg” egyszer sem fordul meg a száján – nem tűnődik, hanem kinyilatkoztat.
Föl sem merül, hogy színésszel ülök itt, szereplővel. Egy önálló személlyel, lélek-emberrel inkább, „prófétával”, aki mondja a magáét – hirdető gesztusok nélkül. Befele van, befele koncentrál. Nem engem akar meggyőzni – önmagát akarja kiadni.”