Az idei Fesztivál Akadémia véget ért, július 28-án este felcsendült az utolsó hangverseny is. Ezúttal világsztár fellépője is volt az estnek, Schlomo Mintz az Akadémia növendékeivel muzsikált, újra hallottunk barokk, klasszikus és kortárs zenét. A sokszínűségből fakadó könnyedebb hangulat pedig ezúttal sem maradt el.
Márpedig a lényeg éppen valahol itt van. Ha jelentős művészek magas szintű mesterkurzust hoznak létre, ahol izgalmas workshopokon belül találkoznak mesterek és tanítványok, az önmagában is üdvözítő. De igazán akkor teljesedhet ki, ha a közönséget is be tudják vonni a művészi alkotófolyamatba. Ez pedig akkor lehetséges, ha a kurzusok termékeny és kötetlen hangulatát, az önfeledt „zenecsinálást” meg tudják mutatni nekünk. A közönség így lehet részese annak, hogy ott bent, a műhelyekben hogyan is zajlik a muzsikálás. Az alkotás igazi ízét megérezni mindig kivételes alkalom.
Ezt az élő szenvedélyt keresem mindig a koncertpódiumokon, mert hiszem, hogy ez az intenzitás újíthatja meg a klasszikus zenét és annak előadói gyakorlatát. Ez különösen igaz a kamarazene esetében, amely még a klasszikus zenén belül is kivételes, kevesek számára megismerhető terület. Ugyanakkor gyakran hallani, hogy a zenészek mennyire szeretnek kamarázni, számukra éppen ez a vidék a sokkal izgalmasabb.
Talán azért, mert a kamarazene világa az előadónak kreatívabb. Jobban megvan a lehetőség arra, hogy figyeljenek, reagáljanak egymásra, így persze a kockázat, sőt az izgalom is nagyobb.
A nagyközönség pedig jellemzően inkább a terjedelmes apparátust igénylő darabokat hallgatja szívesebben élőben, nagyobbat üt, erőteljesebb a hatás, alkalmasabb komplex gondolatok, érzések megfogalmazására. A szimfonikus zene sokkal kisebb koncentrációt igényel, a részletek nélkül is teljes lehet az élmény.
Viszont emiatt könnyebben válhat rutinszerűvé az előadásmód, épp azt a lendületet vesztve el, ami a lényegét adja az adott szimfóniának. Ilyenkor érezzük igazán a távolságot művész és közönsége között. A kamarazenei előadásmód még nagyzenekari művek esetében is visszaadja a közvetlenséget és az intimitást a nagyzenekari rutinban elvesző műveknek. (Emlékezzünk, mekkora reveláció volt, amikor Nikolaus Harnoncourt először kezdte (újra) kamarazenekarral előadni Beethoven szimfóniáit.)
A kamarazene vagy a kamarazenei előadásmód igényesebb hallgatói odafigyelést igényel, de érdemes ezt a figyelmet rászánni, ha friss élményre vágyunk éppen.
Különösen izgalmas, ha két különböző országból és kultúrából származó zenész leül egy zongora mellé és elkezd valóban figyelni egymásra, tanulni egymástól. Érezhető kettejük közt a szemünk előtt alakuló művészi kapcsolat, annak a vágya, hogy megmutassák saját tehetségüket, de tanuljanak is egymástól. Igazi együttműködés lesz ez, amiben olyan vidámság van, ami „lejön a pódiumról”.
Vasárnap este ebben a különleges élményben volt részünk a Zeneakadémián. Az Orfeo bevezetését még talán sohasem hallottam ilyen tempóval megszólalni. Szerettem még az előadók arcjátékát is figyelni, ahogy küszködve-gyűrve a feladatot, vezették, segítették egymást. Nem az volt a fontos, hogy hibátlanul játszanak-e vagy nem, vagy hogy egyedi interpretációval rukkoljanak elő, hanem hogy közvetlenül az élő zene örömét osszák meg a hallgatósággal.
Méltó záró gesztus volt, ahogy a koncert (és egyúttal az egész rendezvénysorozat) végén a közönség soraiból felhívták a pódiumra a Fesztivál Akadémia összes közreműködőjét, tanulóját, versenyzőjét, előadóját, és a közönséggel együtt kezdték a közös ünneplést.
Ráadásként a magyar népzene egységbe fogta a rendezvénysorozat hangulatát. Műfaji, generációs, kulturális sokszínűség, változatos tartalom, az előadói stílusok izgalmas arculatai. A Fesztivál Akadémia erről szól, és nemcsak az előadók, de a közönség is sokat tanulhat belőle. Mesterkurzus ez a hallgatók számára is.
