Lukács Pál egész életét a brácsa, mint kamara-, és szólóhangszer elismertetésének szentelte. Ő alapította a Zeneakadémián a brácsa főtanszakot, melynek haláláig vezetője volt. Egy zenészdinasztia első embere, akit a mai napig „Pali brácsiként” emlegetnek volt tanítványai. Unokájával, Lukács Péter brácsaművésszel beszélgettünk a mesterről és a családi kulisszatitkokról.
– Hogyan emlékszel a nagyapádra?
– Személyesen soha nem találkozhattam vele. Annyit tudok, hogy nagyon vágyott az unokákra, de sajnos nem érte meg a születésünket. Rengeteg felvételét és videóját hallgattam gyermekkoromban, az ő előadásain nőttem fel. Apukám mindig a legnagyobb szeretettel és tisztelettel beszélt róla. Emlékszem, hogy fiatalon sokszor próbáltam utánozni romantikus előadásmódját.
– Hangszerek, kották, képek – miket emlékeket őrzöl?
– Fantasztikus kottatára volt. Régebben az úgynevezett „orosz kottákból” játszottak, cirill feliratokkal, amiknek a mai urtexthez sokszor kevés köze volt. Az akkori előadóművészetnek része volt, hogy ha úgy gondolta a művész, megsegítette a szerzőt, és átírta a kottát, legyen szó akár egy klasszikusról. Ezt nagyapám is megtette, ha nem tetszett neki egy hang, áthúzta, átírta. Ezek a kották a mai napig megvannak.
– Ilyen családi háttérrel nem meglepő, hogy te is muzsikus lettél.
– Nem volt kérdés számomra, hogy brácsázni fogok. Engem a vonós hangszerek közül mindig is ez vonzott. Ha újra kellene kezdenem, nem döntenék másképp.
– Lukács Pál egésze életében azért dolgozott, hogy szóló-és kamarahangszerként tekintsünk a brácsára. Mi most a hangszer státusza?
– Régebben azok az emberek brácsáztak, akik a hegedűn nem, vagy kevésbé állták meg a helyüket. A zeneirodalomban sokszor (főleg a kamarában) egy egyszerűbbnek tűnő szólam a brácsáé. A köztudatban valóban nagyon sokáig a büféasztal mellett letargikusan esztamozó brácsás képe élt, de ez a 19-20. századi zeneszerzőkre már nem vonatkozik.
Ők komoly feladatok elé állítják zeneileg és technikailag is a hangszerest. Nem véletlen, hogy számos nagy zeneszerző utolsó darabjai között brácsa írt remekműveket találhatunk, elég, ha Bartókot és Sosztakovicsot említem.
– Zenészként nagyapád mindemellett az állandó megújulást tartotta szem előtt.
– Azt hiszem, hogy ebben nincs semmi misztikus. Civilként, ha valaki felkel, és átgondolja a napját, biztos vagyok benne, hogy jobban szeretné csinálni mint az előzőt, legyen szó családról vagy hivatásról. A hangszerjáték kapcsán pontosan ugyanez a helyzet.
