„A jó szimfonikus tud úgy szólni, mint a kamara, a jó kamara, pedig, mint a szimfonikus”

kamara.hu - fotó: Zeneakadémia / Posztós János

A kamara.hu fesztivál második estéjén az éjszaka világába merülhettünk bele Várjon Dénes, Simon Izabella és kamarapartnereik, Vigh Andrea és a Perényi Miklóssal kvintetté bővült Kuss Quartett segítségével. A koncert bővelkedett csodálatos pillanatokban, mielőtt azonban belekezdenénk, néhány gondolat a kamarazenélésről!

Eddigi praxisom folyamán szinte kizárólag a szimfonikus repertoárral, és elenyészően a szóló zongorával foglalkoztam. A kamarazene megmaradt „otthoni használatra”, kikapcsolódásnak, felvételről. Éppen emiatt éreztem az elmúlt este végéig úgy, hogy egy nagy kihívás lesz erről írnom.

Mi alapján vizsgáljak egy adott előadást? Mit is kellene pontosan hallanom? Mikre kellene figyelnem?

Tulajdonképpen a két apparátus kritikai vizsgálatában nagy különbség nincsen: a jó szimfonikus tud úgy szólni, mint a kamara, a jó kamara, pedig, mint a szimfonikus, csak sokkalta intimebben. Éppen ez az intimitás adja a kamarazenélés vizsgálatának nehézségét.

Mégis csak kell a „más fül”, az, hogy máshogyan figyeljek.

Erre a máshogyan figyelésre vezetett rá egy Simon Izabellától elhangzott gondolat egyik beszélgetésünk alkalmával, miszerint egy ének-zongora felállásban a zongora nem kíséri az énekest, hanem együtt zenélnek, kamaráznak. Ez nem csak a koncert egyetlen énekes számának bizonyult jó táptalajnak, hanem az egész estének, és azt hiszem, a teljes fesztiválnak.

Ha pedig énekről és zongoráról beszéltem, akkor illő, hogy ezen a vonalon is maradjunk, és – már csak az este programjához igazodva – kezdjük el ennek a kis írásnak a valós tartalmi részét. Számomra különösen kedves dologgal indult a műsor: egy válogatással Bellini Tizenöt dalából. Ha van, amit a bel canto királyának operáinál is ritkábban hallhatunk, azok a dalai és egyéb vokális művei. Ezeknél a daraboknál nem is a dal a legjobb megnevezés, mivel Bellini itt sem tagadja meg magát: tulajdonképpen mini-áriákat hallhattunk Kolonits Klára és Simon Izabella előadásában.

Ide kapcsolódik:
Mentsük meg Bellinit!

Érdekes egyfelől, hogy a Torna, vezzosa Fillide kezdetű „dal” hangszeres anyaga mennyit merít – ha zenei emlékezetem nem csal – az Alvajáró (La Sonambulla) zenéjéből. Ha mégsem lenne ebben igazam, akkor engedjék meg, hogy arra hagyatkozzam, hogy a zongora tekintélyes bevezetője csodálatos, balzsamos éjjelt fest le. Hadd emeljem ki Simon Izabella játékát, aki kitűnően tárta elénk a Bellinire jellemző eszméletlenül hosszú, de annál csodálatosabb dallamíveket és az ő zenéjét szinte organikussá tevő finom lüktetést.

Sosem volt még ének-zongora formációtól korábban kamara-élményem, minden bizonnyal a korábbi „rossz beidegződésem” miatt. Itt nem énekest és zongorát láthattam, hanem két teljesen egyenrangú hangot.

Az este másik tekintélyes szerzője, aki szintén mestere volt a monotonitásnak és a hosszú, melodikus íveknek – mily’ meglepő, Bellini operáit is igen kedvelte – Chopin volt. A cisz-moll noktürnt hallhattuk Henning Kraggerud hegedű-zongora átiratában, Várjon Dénes és Kraggerudd előadásában. Ódzkodtam tőle, de a hegedű sokkal befogadhatóbbá és erőteljesebbé tette az amúgy tisztán zongorán megszólaltatva is csodálatosan szenzitív darabot. Maradva Chopinnél, nem csak noktürnt, hanem egyik leghíresebb darabját, a g-moll gordonka-szonátát is hallhattuk – a zongoránál továbbra is Várjon Dénessel – Jean-Guichen Queyras kitűnő előadásában.

Semmi manír, semmi ködösítés, túlromantizálás: a mű a lehető legtisztábban és legátláthatóbban szólalt meg a benne elrejtett – igazából nagyon jól hallható – Csajkovszkij hegedűverseny-idézettel együtt.

A két Chopint Vigh Andrea hárfa-szólója választotta el egymástól. Zabel átiratában Donizetti Lammermoori Luciájából a második felvonás előjátékát hallhattuk, amely igazából sok különlegességet nem tartogatott zeneileg, de a Chopin- és bel canto-vonalba kitűnően illett. Technikai érdekességét mindezek mellett látom a darabnak: a hangszer legmagasabb regisztereinek megszólaltatása, a gyors trillák és a puhaságot, de egyben határozottságot is igénylő futamok teszik egy izgalmas szóló művé.

A szünet után az estét Schubert C-dúr kvintettje zárta a Kuss Quartett és Perényi Miklós előadásában. A terjedelmes, kései Schubert mű különleges zenei élmény: igazi utazás Schubert saját zenei világában a kora-romantikus Bécs hangján, miközben még mindig magán viseli a nem sokkal korábban élt Beethoven kései kvartettjeinek jegyeit.

Ez a kettősség, a romantika schubertien finom burjánzása és az idős Beethoven mély, szemlélődő intellektualitása adja azt a sajátos atmoszférát, ami ilyen jó előadásban a kamarazenélés legszebb pillanatait mutatja meg a színpadon.

A bipolaritás nem csak zeneileg, hanem hangulatilag is érződik a műben: hol határozott és élesen elhatárolható (első tétel), hol lélekemelő és himnikus (második tétel), hol pedig elemi erejű (harmadik és negyedik tétel). Egyetlen dolog miatt aggódtam egy kicsit: sosem hallottam még Perényit kamarázni, nem tudtam ebben a formában egy hozzá hasonló szuggesztivitású személyiséget elképzelni. Felesleges volt, hiszen a kvintett tagjai között tökéletes harmónia uralkodott,

Perényi pizzicatói pedig emberközelibben és lélekmelengetőbben nem is szólhattak volna, mint amikor puha szőnyegre ejtünk valamit és az minden nyers hang nélkül ér földet.

A különlegességekben bővelkedő este bemutatásából egy dolog még hátra van, és ez nem az összegzés, hanem egy darab, ami nem szerepelt a hivatalos programban: Kraggerud b-moll postludiuma, a Napéj egyenlőség című ciklusából. Ez a Chopin noktürn előtt hangzott el és szavakat felesleges pazarolni rá (nem is lehet).

Az utolsó gondolattal le is zárnám ezt az írást, mivel a fesztiválnak még nincsen vége, összegezni is korai még. Egy dolog bizonyos: rendkívüli kamarazenélést hallhattunk – és fogunk is hallani a továbbiakban.