2019 októberében mutatták be a Miskolci Nemzeti Színház jelenleg egyik legnépszerűbb zenés színjátékát, a Feketeszárú cseresznyét. A Szőcs Artur rendezésében megelevenedő Hunyady Sándor-darab egyik különlegessége, hogy a színművet a rendező saját családi emlékei alapján dolgozta át, másrészt pedig végig élő zenei kíséret hallható a színpadon, melyet az autentikus délszláv népzenét koncertszerűen interpretáló Babra zenekar szolgáltatja. Személyes tapasztalataikról és legjobb élményeikről beszélgettünk a zenekar tagjaival.
– Hogy jött a lehetőség, hogy Szőcs Artur rendezésében szerepeljen a zenekar?
– Réti Benedek: Éppen Mohácson, a tamburazene magyarországi fellegvárában zenéltünk a Busójáráson, amikor Szőcs Artur azzal hívott fel, hogy tamburazenekart keres a Miskolci Nemzeti Színházban készülő új darabjához. A rendező korábban már többször dolgozott együtt a szintén délszláv és balkáni zenei hagyományokból építkező Söndörgő zenekarral, akikkel a mai napig jó barátságban vannak. Mivel a Söndörgő nem tudta vállalni a felkérést, minket ajánlottak maguk helyett, amiért nagyon hálásak vagyunk, hiszen a Babra még sosem szerepelt színházi előadásban, így nagyon csábító volt a lehetőség.
Ráadásul a megkeresés úgy szólt, hogy a darabban is a „saját” zenénket kell játszanunk, és többnyire szabad kezet kapunk a zenei munkafolyamatokban.
– Könnyű volt egymásra hangolódni és együttműködni a színészekkel?
– Babcsán Bence: Számunkra az újdonság erejével hatott ez a fajta munka, és úgy éreztük, hogy a társulatnak is izgalmas egy külsős csapattal dolgozni. Ezt az egész napos próbák utáni éjjeli örömzenélések alkalmával is megtapasztalhattuk. Mindenkivel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, és rendkívül gördülékenyen zajlott a munka.
– Sikerült mindent megvalósítani, amit a rendező elképzelt?
– Pozsonyi Dávid: Ahogy Bence is említette, úgy gondolom, hogy valóban összhangba kerültünk a rendezővel és az egész társulattal, zenei és emberi szempontból egyaránt. Nagy segítség volt mindenesetre, hogy Arturnak konkrét elképzelései voltak a repertoárral kapcsolatban, és maga, a tamburazenekari hangzás sem volt idegen számára. Mivel a zenei anyag kreatív munkafolyamataiban valóban szinte teljes szabadságot élveztünk, a zenekar minden szempontból kényelmesen érzi magát a színdarabban. Különösen sokat köszönhetünk a darab korrepetítorának is, Nagy Nándornak, valamint külön öröm számunkra együtt dolgozni Váradi Zoltánnal, aki a színház zenekarának koncertmestereként lett a Feketeszárú cseresznye prímása.
– Az előadás zenei elemei milyen forrásból táplálkoznak?
– Pozsonyi Dávid: A történet két részre bontható, ami zeneileg is érzékelhető. Az első felvonásban a Vajdaság még magyar közigazgatási területként szerepel a darabban, emiatt szinte végig populáris magyar csárdás dallamok szólalnak meg. A második részben már Szerbia fennhatósága alá kerül a Bácska, így inkább szerb népdalokat és instrumentális dallamokat játsszunk. A zenekar fő profilja egyébként a magyarországi délszláv népcsoportok és a balkáni népek zenéjének színpadra állítása, de nem idegen tőlünk a magyar tamburahagyomány sem. A Feketeszárú cseresznye zenei elemei összességében főként a márciusban megjelent első Babra-lemez anyagára épülnek.
– Egy színházi zene kimunkálásában szerinted mik a legfontosabb szempontok?
– Babcsán Bence: Általában mi koncertezni szoktunk, ahol a zenei folyamat önmagáért van, és öten, egymásból építkezve hozzuk létre azokat az impulzusokat, melyekkel – reményeink szerint – hatunk a közönségünkre. Ebben az esetben teljesen más a helyzet. A háttérben meghúzódva, de mégsem kívülállóként sokszor apró, zenei szempontból értelmezhetetlennek tűnő effektekkel dolgozunk, melyek a teljes kép szemlélése közben nyerik el értelmüket.
A legfontosabb tehát az, hogy minden esetben a darab egészét figyeljük, és bízzunk a rendezőben.
– Koller Dániel: Személy szerint én a zenés előadásokkal, legfőképp a musical és az operett műfajával kevésbé tudok azonosulni, de úgy gondolom, hogy műfajtól függetlenül mindenben lehet kimagaslót alkotni. Tehát a prózai előadásokat preferálom, a Feketeszárú cseresznye viszont végre minden negatív élményem ellen megy: az énekelt dallamok igényesen és a történet szolgálatában kerültek kiválasztásra. A zene nem uralja le a cselekményt, hanem éppen ellenkezőleg, elősegíti az előadás hatásmechanizmusát. Egy-egy, épp a megfelelő helyen és időben megszólaló népies műdal vagy népdal csak feldobja és színesíti a játékot, ráadásul sok esetben még táncolnak is a szereplők a zenére, ami által még közel is kerülünk a népzene eredeti funkciójához.
– Vannak a kedvenc jeleneteitek az előadásban?
– Koller Dániel: Számomra igen erőteljes az a rész, amikor a kisstílű, újonnan kinevezett jegyző, akit Kokics Péter alakít, meglátogatja Péterházy Gézát, azaz Bodoky Márkot, és szemtanúi lehetünk annak, hogyan kap teret a hataloméhség és az uralkodni vágyás egy kicsinyes, visszatetsző karakterben. Ekkor szólal meg egyébként az előadás egyik legszebb dala is. A másik kedvenc jelenetem szerintem egyben a darab csúcspontja is, amikor Géza szerelmet vall Irinának, akit Czvikker Lilla jelenít meg. Egyrészt, aki volt már igazán szerelmes, biztosan könnyedén tud azonosulni a szereplőkkel, másrészt ebben a részben a különleges hanghatások, az érzékeny színészi játék és a teljes színpadi kép összefonódása nagyon érzelmes atmoszférát teremtenek meg: minden érzékszervünkkel átéljük a játék megrendítő pillanatait, amelyekben egyébként a legtöbbünknek már volt része a való életben is.
– Milyen élmény kikerülni a zenész szerepből néhány pillanatra?
– Varga Veronika: A zenekarban ketten is foglalkoztunk korábban színészettel, és tulajdonképpen valamilyen módon mindannyiunkhoz közel áll a színházi világ. A darab első felvonásában egy-egy megszólalás, illetve kisebb énekes jelenet erejéig Artur engem is belerendezett a darabba: a cigányzenekar egyetlen női tagja, a bőgős megtetszik Balázsházy főhadnagynak, akit Simon Zoltán alakít, ebből pedig kialakul egy-egy vicces szóváltás és egy kissé szürreális, komikus konyhai szerenád-jelenet is. A felvonás végén az egyik legszívszorítóbb képnek is részese vagyok, amikor a nők kénytelenek elengedni szerelmüket a háborúba.
Érdekes megtapasztalni, hogy a közönség általában milyen figyelmesen és nyitottan nézi ezt a darabot, és az olyan apró pillanatokra is reagálnak, mint például a főhadnagy és a bőgős nő közti kedvesen humoros kacérkodás. Talán ennek a plusz kis szerepnek köszönhetően még koncentráltabban figyelem a színészeket játék közben. Nagyon szeretem azt látni, hogy mindenki egy kicsit másképp formálja meg a karakterét minden egyes előadáson, így folyton új színek, egyre részletgazdagabb, egyre feszültebb és érzelemdúsabb jelenetek és dialógusok születnek meg a színpadon. Ez természetesen a zenére is jó hatással van.
Mi, muzsikusok is jóval természetesebben és fesztelenül reflektálunk a történésekre.
– Milyen tanulságokat vontatok le a teljes produkciót nézve? Jót tett a zenekarnak ez a fajta munka?
– Réti Benedek: Ahogy említettem, még sosem játszottunk színházban zenekarilag, így minden egyes mozzanat teljesen új tapasztalat volt nekünk a részpróbáktól kezdve a zenei próbákon át a főpróbahétig. A nyári és az októberi próbafolyamat során is végig Miskolcon voltunk mindannyian. Gyakorlatilag folyamatosan a kezünkben voltak a hangszerek: vagy a társulattal próbáltunk, vagy csak mi, magunk csiszolgattuk az egyes elemeket, esténként pedig a színészbüfében zenéltünk, ahol spontán módon az általunk játszott városi szemléletű népzene elnyerte a rendeltetését. Mindez nagyon jót tett a csapatnak zenei és emberi oldalról nézve egyaránt. Emellett mindannyiunknak fontos volt látni, hogy milyen koncentráltan, összehangoltan és fegyelmezetten dolgozik a miskolci társulat minden egyes tagja. Tulajdonképpen egy újfajta munkarendet tapasztalhattunk meg testközelből.
– A jövőben is szívesen közreműködnétek színházi előadásokban? Milyen műfajban próbálnátok ki magatokat?
– Koller Dániel: Ha van olyan színházi előadás, amibe igazán beleillik a Babra zenekar, az Szőcs Artur rendezése. A Feketeszárú cseresznye története szempontjából a zenénk és a hangszereink nem valamilyen tájidegen elemként jelennek meg, hanem teljesen autentikus módon, emiatt valóban van funkciója és hozzáadott értéke annak, amit mi tudunk nyújtani zeneileg. Úgy gondolom, hogy ennek az élménynek köszönhetően hasonló témájú és stílusú előadásokban bármikor szívesen részt vennénk.
