Szabó T. Anna az elmúlt években visszatérő vendége volt a kamara.hu fesztivál irodalmi beszélgetéseinek. A József Attila-díjas költőnőt a klasszikus zenéről, zene és irodalom kapcsolatáról, illetve az idei fesztivál témaadó művéről, Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéről kérdeztük.
– Szoros kapcsolat fűzi a komolyzenéhez, hiszen a MÁV Zenekarral is együttműködik. Honnan jön a zenei érdeklődése?
– Amióta az eszemet tudom, fontos a zene, esténként mindig népdalokat és virágénekeket énekeltek nekem altató gyanánt (ezt a hagyományt aztán a gyerekeimmel folytattam). Kolozsváron zeneóvodába jártam, sokat hallgattam a szüleim lemezeit, koncertekre, zenés darabokra vittek, és később iskolai, majd városi kórusban énekeltem.
Jó ideje már csak passzív befogadóként élvezem a zenét, sajnos nem vagyok tényleges zeneértő, de így legalább voltaképpen naivan, teljes lélekkel át tudom engedni magam a koncertélményeknek, nem gyötörnek szakmai kétségek, ritkán próbálom értelmezni, szétszálazni a hallottakat: a zene számomra a maga teljességében elsősorban esztétikai és érzelmi élmény. Éppen ideje, hogy elkezdjem mélyebben felfedezni az intellektuális hátterét és az elmélet szépségét is – kritikákat és zenei esszéket természetesen eddig is olvastam, hallgatom a vonatkozó rádióműsorokat, de bőven van bepótolnivalóm.
– Alkotóként inspirálja a klasszikus zene, esetleg hallgat valamit írás közben?
– Érdekes, hogy amit valóban használni tudok a magam munkájában, az a fentiek ellenére mégsem az érzelmi hullámzáshoz köthető, hanem strukturális és kompozíciós jellegű. A szerkezet teherbírásának tesztelését, az arányosság, a fokozás, a csend, az aritmia trükkjeit nem az önátadó, hanem a figyelmes hallgatás tanítja meg, és ez intellektuális tevékenység. Munka közben csak nagyon ritkán tudok zenét hallgatni, éppen a kétféle figyelem összehangolásának nehézsége miatt, de munka előtt, vagy utazás közben, vagy esténként, a napi feltöltődés idején sokszor fordulok a muzsikához.
Az elmúlt évet Berlinben töltöttük, és ott végre volt időnk rendszeresen hangversenyekre és operába járni, sőt, hosszabban beszélgetni is olyan zenei nagyságokkal, mint Fischer Iván, Schiff András, Gábor Ferenc, Nurit Stark vagy Cédric Pescia.
Sokat tanultam tőlük, és ez a folyamat élethosszig tart. Itthon kevesebbszer tudunk kiszakadni a kötelezettségeink közül esténként, de ha nincs élő zene éppen, akkor együtt is sokat hallgatunk zenét a férjemmel (Dragomán György – a szerk.). Gyuri munkához is hallgat muzsikát, és velem is megosztja időnként. Írtam is zenéről, elég sok versem és novellám szól konkrét zeneművekről és alkotókról.
– Idén ötödik alkalommal rendezik meg a kamara.hu zenei fesztivált. A korábbi években többször is részt vett kerekasztal-beszélgetéseken a két művészeti vezetővel. Miért fontos, hogy a koncertek mellett irodalmi beszélgetések is helyet kapjanak a fesztivál programjábban?
– A beszélgetés egészen másfajta emberi közelség – nem annyira közösségi, mint a koncert, hanem inkább egy konkrét és utána hetekig csendesen folytatódó (immár belső) párbeszéd, személyes kapcsolat, vita és válaszkeresés: segít reflektálni a történésekre, megismerni magunkat és közben elfogadni a másikat.
Zene és irodalom összetartoznak: a nyelv segít megérteni a zenét, a zene pedig megadja a nyelvnek azt a jól érzékelhető ritmust, titkos és rejtélyes dallamot, ám közben mégis fegyelmezett, bár rugalmas kompozíciót, amely nélkül csak puszta közlés volna, és nem lenne képes mélyen és titkosan hatni az érzelmeinkre.
Az írókkal való találkozás lehetőséget ad az összes beszélgetőpartnernek, és velük együtt a beszélgetésekbe bekapcsolódó közönségnek arra, hogy külső történetbe helyezzék és mintázatnak láthassák a belső történeseket (és fordítva), ahogy egy visszatérő dallamsor is helyet talál egy szimfóniában, szerepet kap a nagy egészben.
Őszinte, mély, izgalmas beszélgetések ezek, közben pedig megismerkedhetünk nemcsak a zenészekkel és a szerzőkkel (a magánéletig is eljutva), hanem új távlatokkal is, amit a frissiben megosztott kedvenc olvasmányok, filmek, zenék, előadások jelentenek alkotónak és hallgatónak egyaránt.
– Az idei kamara.hu Szerb Antal Utas és holdvilág című műve köré épül. Milyen élménye van a regénnyel kapcsolatban? Milyen asszociációkat indít el önben?
– Tudom, hogy a Várjon-Simon házaspár régóta tervezi ezt a tematikát, nagyon örülök, hogy most sikerült. Veszélyes és felkavaró könyv ez, nem elég egyszer elolvasni – behúz, mint a kísértő örvény, szembesít a saját félelmeinkkel, titkainkkal, a sejtelmek sugallatával, a szerelem végzetes és sötét erejével. Minden szépsége és finom humora ellenére mégis a halállal néz szembe mindvégig, ami sokkal nagyobb kaland, mint a könyv külső (és csábítóan szép) itáliai kalandozása. Az egy irányba mutató sokszínű élet visszaborzad az örvénytől és a szakadéktól, mégis feltartóztathatatlanul robog feléje. Minden kor mást lát a regényben, ezért kellene legalább ötévente újraolvasni. Én nem kamaszkoromban olvastam, mert ezt a sodrást akkor még nem bírtam volna elviselni, hanem felnőtt fejjel, és engem is azonnal beszippantott.
A regényrétegeket talán valóban a muzsika tudja a leghivatottabban tolmácsolni anélkül, hogy hideg elemzésbe kezdene vagy üres történetmesélésbe veszne.
– Mit vár leginkább az idei kamara.hu programjából?
– Mivel tapasztaltam a zenei nevelés fontosságát, először is Simon Izabella Varázshang című gyerekműsorára figyeltem fel, amelyben a zene nyelveket összekötő, idegenséget oldó erejéről beszél majd – a globalizált világban fontos megtanulnunk a szelíd, közösséget kereső kommunikációt, és ma szerintem a felnőtteknek is ugyanolyan nagy szüksége van erre a párbeszéd- és élménykereső attitűdre, mint a gyerekeknek.
A Hold című estet is nagyon várom, különösen a Pierrot Lunaire-t. Jó fél éve láttuk egy különleges késő éjjeli előadását Patricia Kopatchinskaja ének- és hegedűjátékával, borzongatóan szép és különös, túlvilági ihletettségű zene, nagyon izgalmas lenne újraélni.
