Edvard Munch nevének említésére valószínűleg mindenkinek beugrik A sikoly című festmény (vagy valamelyik mémje). Pedig a norvég festő életműve ennél jóval több, még akkor is, ha minden fontos képét és motívumát több változatban is elkészítette, mintha az őt foglalkoztató témákat és érzéseket újra és újra ki akarta volna magából festeni.
Edvard Munch 1863. december 12-én született Løtenben és 1944. január 23-án halt meg Ekelyben. Pályáján szenzációk és botrányok, egyértelmű elutasítások és sikerek követték egymást. Meghatározó élménye volt találkozása a halállal (anyja, majd nővére tuberkulózisban haltak meg), illetve az a nem elsősorban a testre, mint inkább a lélek pőrére vetkőztetésére vonatkozó prüdéria, ami közvetlen környezetét jellemezte.
Ahogy Henrik Ibsen drámáit, úgy Edvard Munch képeit is erősen meghatározza az, ahogy a polgári társadalom az álszentségbe, az élethazugságokba mind jobban belegabalyodik.
Ahány városban élt, annyi stílus hatott rá: Kristianiában (a mai Oslóban) a naturalizmus, Párizsban az impresszionizmus, Berlinben a szimbolizmus hagyott nyomot képein. Ezt követően azonban rátalált saját, egyértelműen megkülönböztethető formanyelvre. Munch az emberi létezést próbálta sűríteni a vásznon, az egyszer látottat, a pillanatot élte újra át, amikor a képet festette.
Első nagy bukása ugyanúgy Németországhoz köthető (1892-es berlini kiállítása olyan negatív visszhangot kapott, hogy mindössze egy hétig tartott nyitva), mint első komolyabb vásárlói. Először magángyűjtők vásárolták, majd egy berlini és egy hamburgi galéria is szerződést kötött vele, 1912-ben pedig a Sonderbund, a modern művészekből, magángyűjtőkből és galériásokból alakult szervezet kölni kiállításán egy külön neki szentelt teremben 32 képét láthatták az érdeklődők, amivel a tárlaton Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Picasso szintjére került. 1920-tól egyre több közgyűjteménybe, múzeumba is bekerültek alkotásai, ezzel pedig bekerült a kánonba. Egyik gyűjtője, Max Linde lübecki szemorvos szerint jócskán megkésve.
Munch képei elképesztően teátrálisak, nem véletlen, hogy több Ibsen-előadáshoz tervezett díszletet, plakátot. Ha Friedrichnél magányt és melankóliát emlegettünk, Munchnál ezeket a szavakat fokozottan kell használnunk, és hozzá kell tennünk még egy fogalmat, a szorongást. Az életképek nem tisztán anekdotikusak, még a derűben is van valami nyugtalanító, vagy legalábbis szomorú. Tájképei látszólag nyugalmat árasztanak, de a vidám színek ellenére is tele vannak belső feszültséggel. Mintha a lélek tájait mutatnák.
