Budán, az Országház és a Kard utca sarkán, az Országház utca 21. számú épület előtt áll Lendvay Márton (1807-1858) színész, operaénekes egészalakos szobra. Dunaiszky László alkotását a színész halála utáni évben, 1859-ben állították fel Tomori Anasztáz megrendelésére, ami már magában is mutatja id. Lendvay Márton népszerűségét és jelentőségét kora szellemi életében.
Lábjegyzet: a mérnök képzettségű Tomori korábban Nagykőrösön tanár kollégája volt Arany Jánosnak, majd – miután hatalmas családi örökséghez jutott – a magyar művészeti és tudományos élet híres támogatója lett. Ő finanszírozta többek között az első magyar Shakespeare-összkiadást. Lendvay szobrának felállítására közadakozást hirdetett, amelyhez minden bizonnyal ő maga is jelentősen hozzájárult.
Dunaiszky László romantikus felfogásban mintázta meg Lendvay Mártont: zsinóros magyar ruhát visel, jobbjában szereptekercset tartva hősi pózban egy pillérnek támaszkodik. A könyvek és a maszk a színészmesterségre utalnak, a lábai elé helyezett koszorú a nemzet elismerését jelképezi.
A szobrot eredetileg a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán egykor állt első Nemzeti Színház előtt állították fel, amelynek épületében Lendvay jó másfél évtizeden át játszott. Az 1930-as években került át a Blaha Lujza térre, a második Nemzeti Színház déli oldalára, majd annak lebontása után, 1971-ben hozták ide, a budai Várnegyedbe, az Országház és a Kard utca sarkára.
Id. Lendvay Márton, a magyar színművészet hőskorának nagy művésze nemcsak kiváló prózai színész volt, hanem szép tenorhanggal rendelkezett, s zenés népszínművekben, sőt, operaszerepekben is rendszeresen fellépett. 1838-ban már népszerű művészként lett az előző évben megnyitott Pesti Magyar Színház tagja: szerződése szerint is a színház énekese és színésze. Szeretett gitározni, több dalt is szerzett. Utolsó, már betegsége alatt írt románcát szívesen énekelte Hollósy Kornélia.
Pályája zenitje a nemzeti színházi korszaka volt, 1838-tól 1854-ig, amikor egy előadás után a betegség leverte lábáról. Ebben az időszakban nemes versenyre keltek Egressy Gáborral az elsőség koszorújáért. Sok szerepet játszottak felváltva, így Bánk bánt, Hamletet, III. Richardot, Othellót. A korabeli kritikusok a művészi verseny eredményeképpen úgy látták, hogy azok a tragikus szerepek, melyeknek indító okát és kifejlődését a szerelem alkotja, illettek jobban Lendvay egyéniségéhez.
Operaénekesként különösen két, akkoriban népszerű francia műben ünnepelték: Zampa kalózvezér (Hérold: Zampa avagy a Márványmenyasszony) és Fra Diavolo, a rablóvezér (Auber: Fra Diavolo) szerepében, amelyeknek sikeréhez hódító férfiassága is hozzájárult. Ő volt az első magyar népszínmű-énekes is, mint Gergely alakítója Szigligeti Ede: Szökött katona című darabjában (1843), amelyet az első magyar népszínműnek tartanak. Országszerte rajongtak Lendvayért s a mindig elegáns színészt „Szép Marci”-nak nevezték.
„A természet ritka adományokkal áldotta meg. Alakja délceg volt, sugármagas, járása ruganyos, mozdulatai kerekdedek, szabályosan szép, kifejező arca volt és mindent kifejező arc- és szemjátéka, értelmet sugárzó magas homloka, szemei ragyogók, dús, göndör a haja, hangja pedig hajlékony, terjedelmes és csengő volt” – jellemezte a nemzeti könyvtár róla szóló emlékoldala.
Hatalmas népszerűségének, csodált tehetségének azonban megvolt az ára: ötvenéves korára szinte belerokkant huszonnyolc éves pályafutásának gigászi munkájába, szakadatlan erőfeszítésébe. Emellett egész életén át a szegénységgel is meg kellett küzdenie: csodált eleganciáját is csak nagy önfeláldozással tudta fenntartani.
1854-ben a Jane Eyre drámaváltozatának egyik előadása után, amelyben lord Rochestert játszotta, verte le a betegség a lábáról. Utolsó idejét szanatóriumban töltötte. Halálos ágyán így szólt Vadnay Károlyhoz:
„Örömmel halok meg, mert nem hiába szenvedtem, nem hiába küzdöttem,
a magyar színészetnek jövője van!”
A nála csaknem két évtizeddel fiatalabb Jókai Mór, aki az egyik legnagyobb rajongója volt, versben fogalmazta meg, milyennek látta és milyen nagyra tartotta:
A kortársak tudják csupán, ki volt ő,
Bánk bántól Romeóig egy remek.
Alakja oly délceg, oly hódító,
Arcán a lélek minden indulatja.
Sötét szemében csáb, varázs, harag.
Szerelmet, hogy ha zengett, a ligetben
Elhallgatott versenyző csalogány,
Mert édesebb volt a művész beszéde
S ez édes hang dörgött az indulattól,
Haragban, ádáz szenvedély-viharban
És honszerelemre hevítő szavától
Megdobbant az alvó halottban a szív,
Igaz volt mindig s mégis ideál,
Az volt nekünk, mi Kean és Roscius
És Talma a világ nagy nemzeteinek.
Sírját meglátogathatjuk a Kerepesi temetőben, ahol fiával, az őt a színészi pályán követő ifj. Lendvay Mártonnal nyugszik közös sírban.
