Cziffra György feleségével és kisfiával 1950-ben úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. A disszidálási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a határátlépés tervezett időpontjának reggelén letartóztatták őket. Börtönbe zárták, majd kényszermunkára került, ahonnan 1953-ban szabadult.
Nem ment könnyen, de ismét koncertpódiumon láthatta-hallhatta őt a közönség. Ráadásul egy egészen furcsa című műsorban, amelynek címe az volt: Tanulj tőlünk boldogságot! Az Országos Filharmónia szervezésében Budapesten és vidéken is felléptek a művészek. Az Esti Budapest című lapban így hirdették az estet:
„A műsor kerete muzsikás-, verses-táncos »tanfolyam« felnőttek számára. Közreműködnek: Mezey Mária, mint »a boldogtalanság egyetemi magántanára«, Cziffra György, »a zene tanára és varázslója«, Bordy Bella, mint »tánc- és illemtanárnő«. Perényi László, a »mosolygástan professzora«, Antal Lívia, a »boldog szerelem csalogánya«, Bánóczi Pál, mint »egy bohóc, aki százat csinál« és még többen mások.”
Micsoda cinizmus a cím, különösen ha ismerjük az előadók életét, sorsát, pályájának alakulását… Cziffra Ágyúk és virágok című önéletírásában így vall a következő időszakról:
„Az első koncertek, melyeket a börtönévek után adtam, a hozzá nem értéssel határosan laposak voltak. Az eredmény középszerűsége valóban ellentmondásosnak tűnt. Még ha hangszeres tudásom konnyedsége el is érte kollégáim szintjét, ez a jelentős előny még hangsúlyosabbá tette hiányosságaimat. (…) Szerencsére a műsor végén ráadásként előadott átirataim vagy improvizációim kárpótolták közönségem és felrázták kábultságukból. Ezeket az intenzív pillanatokat valóban átéltem, s úgy éreztem, ezek az igazi szerelmes elragadtatás percei voltak. Tökéletlen esztétikai érzékem, mely képes volt ugyan érzelmeket színlelni, de elrejteni nem, csak attól a pillanattól rezgett igazán uniszónüban érzelmeimmel, amikor technikám teljes egészében felgyújtotta a billentyűzetet, s ez beindított bennem egy önmeghaladási folyamatot, melynek izzása mindenkit elképesztett. Ez mondatta egy akkori kritikussal, hogy
ez a mesteri tudás nem is egy zongoristáé, hanem olyasvalakié,
amilyennek a zongoristát megálmodjuk.
(…) Mindig hatalmas hálával fogok visszagondolni akkori közönségem határtalan és apontán odaadására. Ismerték előéletemet és tudták, hogy messziről tértem vissza, olyannyira tudták, hogy szinte a színpadon is éreztem szolidaritásuk sugárzó erejét.”
