Szegedi szülőháza után ma Durkó Zsolt utolsó lakhelyét látogatjuk meg. A 16 évesen Pestre került zeneszerző 1982-től 1997 tavaszán bekövetkezett haláláig az Attila út 103. számú házban élt és alkotott.
Nagy oratóriumai, operája megírása után alkotóműhelyének fókuszába az instrumentális, főként kamaraműfajok kerültek. Az 1990-es években új arculattal, saját zongoradarabjainak inspirált előadójaként is bemutatkozott. A Kossuth-díjas zeneszerzőt ebben az időszakban tüntették ki a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjjal (1985) s lett Érdemes (1983), majd Kiváló művész (1987).
Közben egyre erőteljesebben kapcsolódott be a magyar zenei közéletbe. 1987-ben kiváló muzsikustársakkal megalapította a magyar zenei élet akkoriban egyetlen alternatív csoportosulását, a Magyar Zeneművészeti Társaságot, 1989-ben pedig létrehozta a kortárs zene jeles műhelyét, a Mini-Fesztivált.
Utolsó jelentős művei, amelyeken itteni lakásában – és 1990-től velemi házában (Vas megye) – dolgozott, a Hegedűverseny és A Jelenések Könyvének margójára. A Jelenések…-ben visszatért az oratorikus nagyformához: benne összegez és új utakat is nyit. Elhatalmasodó betegsége azonban megakadályozta a folytatásban: két műtét után, 1997. április 2-án lakásán elhunyt. Egy héttel korábban tüntették ki másodszor is Bartók-Pásztory-díjjal. A Jelenések bemutatóját már nem hallhatta.
A Farkasréti temetőben nyugszik.
Személyiségéről, egyéniségéről olvassunk el néhány érzékletes leírást, emlékezést!
Feuer Mária még 1980-ban írta róla az Új Tükör március 2-i számában: „Keskeny keretű szemüveg és kissé kényszeredett mosoly a vékony, ideges arcon, valamiféle furcsán félszeg, mégis magabiztos mozgás és visszafogottság. No és persze az elmaradhatatlan hosszú angol cigaretta. Ez Durkó Zsolt külső képe. Megjelenése alapján angolnak is nézhetné, aki nem ismeri: hűvös udvariasság, távolságtartás és egyfajta gyakorlatiatlanság jellemzi. A megjelenés természetesen az alkatról is árulkodik, de sok mindent el is fed: a látszólagos gyakorlatiatlanság – amelyre azt szokták mondani: olyan, mintha nem is e földön élne –, valójában a zenei élet gondjait ismerő, nagyon is harcra képes, küzdő művésztípust takar, akinek a munkája a legfontosabb.”
Egy bekezdés Breuer János nekrológjából (Népszabadság, 1997. április 15): „Sose láttam másként Durkó Zsoltot, mint kifogástalan, választékos eleganciájú – napi divattól nem befolyásolt öltözékben. Mellékes persze, hogy egy zeneszerző farmerben-pulóverben mutatkozik-e vagy a londoni Bond Street stílusában. Hanem
Durkónál a rendezett külső művészi-emberi lényegében harmonizált, életstílusa volt ez, egyszersmind esztétikai hitvallása.
Zenéjének lényege volt a forma és kifejezés szigora, a becses művészi rend.”
Otthonának légkörét és a baráti beszélgetések magukon is túlmutató eredményét így foglalta szavakba Devich János (forrása A magyar zeneszerzés mesterei sorozatban megjelent Durkó-kötet): „Akik sok estét tölthettünk ebben a szeretettel berendezett polgári lakásban, nem felejtjük az éjszakába nyúló vendégeskedéseket, ahol a szellemi útravaló mellé a ház asszonyának legendásan aromás kávéját, teáját kaptuk csemegéül. A 19. századi szalonok míves eleganciáját és a 20. századi, dohányfüstöt sem nélkülöző művészkávéházak hangulatát idézték ezek az alkalmak, ahol pazarló bőséggel cseréltük a gondolatokat, és ahol – nehezebb történelmi időkben – parázsként éltettük magunkban egy megbecsültebb élet reményét. És emlékezzünk: a baráti beszélgetésekből, a jobbító szándékból, a változtatni akarásból a magyar történelem legutóbbi hőskorszakában intézmény született. 1987. november 19-én e házban, a IV. emeleti lakásban alakult meg a Magyar Zeneművészeti Társaság.”
Az utolsó időkre Gerzson Pál festőművész így emlékezett (forrása szintén az említett kötet): „Ez a szigorú angyal a szemünk előtt vált törékeny gladiátorrá, akit az »itt« és »most« kényszere ellehetetlenített feltételek között hívott küzdelemre. A Kodály, Bartók nemzetében magasra emelt és egyre nyilvánvalóbbá vált értékek megőrzése, sőt megmentése erkölcsi parancs volt számára.”
Egykori lakóháza homlokzatán 2007-ben, születésének 70. évfordulóján avatták fel szöveges emléktábláját. Érdemes idézni Hollós Máté ekkor elmondott szavait (megjelent a Zene, Zene, Tánc 2004/1. számában): „Az Attila út már a javakorabeli, majd az élettől 63 évesen búcsúzó alkotó otthona volt. Ez már a letisztult stílus pályaszakasza. Itt kerül pont a Széchenyi-oratóriumra, itt keletkezik a Hegedűverseny, a rézfúvósokat megzendítő Sinfonietta, a 60 zongoradarabból álló hatalmas ciklus, A gömb története, az angol megrendelésre írt Impromtus in F, számos finom kamaramű, mint a Három rondó, s a sor hosszan folytatható, hiszen a komponista mesterségét napi rendszerességgel űzve biztosította termékenységét. Mesterség és ihlet Durkó Zsoltnál kézen fogva járt. Példa erre kései lírájából a Három angol dal, s legfőképp a munkásságot és az életet lezáró harmadik nagy oratórium: a János jelenései [A Jelenések Könyvének margójára]. A fogyó testi, s a fogyhatatlan szellemi és lelki erő párharcából az utóbbi győzött: elkészült a félórás bibliai freskó. Záró kórusának szavai szólnak az emléktábla olvasójához: »Megzendül tág tere a végtelennek.«”
Utolsó művének bemutatóját már csak halála után tarthatták meg. A Hungaroton jóvoltából, az ősbemutató hangfelvételéről hozzánk is szólhat a mű befejező része, az emléktáblán is idézett zárószavakkal:
Források:
Gerencsér Rita: Durkó Zsolt. Bp. Mágus Kiadó, 1999
Durkó Zsolt /A magyar zeneszerzés mesterei/ Bp. Holnap Kiadó, 2005
