Ha Beethovent hallgat az ember, akkor nemcsak zenét hallgat. Ő és a legnagyobbak, mint Bach, Mozart vagy épp Wagner esetében érzem azt, hogy a zene mögött, mellett vagy vele párhuzamosan egy másik, nem hangokból összeálló valóság is jelen van. Ilyen alkotója a zenetörténetből szinte minden zenehallgatónak van, az enyém Beethoven – Makszim Vengerov és a MÁV Szimfonikusok adtak Beethoven-estet a Müpában.
Nem lehet elvonatkoztatni attól a történelmi háttértől, amelyben keletkeztek a művek, az azonos velük, miközben hallgatjuk őket, képsorokat, eseményeket, az ideák kivetülését is látjuk-halljuk. Beethoven olyan alakja a felvilágosodásnak és a kora romantikának a zenében, mint, amilyen Goethe az irodalomnak. Idealista, összegző elme, aki képes volt beteljesíteni korának művész-eszményét.
Ma már tudatában vagyunk annak, hogy a művészet sajnos közel sincs olyan hatással az életünkre, mint amennyire szeretnénk. Lehet ugyanakkor romantikus tévedésnek hinni, hogy bármikor is igazán jelentős volt a zenészek, írók, festők alkotása az emberiség és a történelem fejlődésére. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Beethoven vagy Goethe alkotásai együtt lélegeztek korukkal, annak szellemiségével. Egyszerre voltak kézzelfoghatóak és absztraktak, megfogalmazták az elvont szépségen felül a mindennapok történéseit, de még a változások irányát is.
Hiába kopogtat a romantika Beethoven ajtaján, ő maga szenvedélyes ugyan, de a személyes érzés mindig együtt jelenik meg a közjóval, a tanulság pedig majdhogynem társadalmi következtetésekhez vezet.
A MÁV Szimfonikus Zenekar Beethoven-koncertjén, annak ellenére, hogy a fő attrakció a második részben elhangzó VII. szimfónia volt, sikeresebbre sikerült az első. Makszim Vengerov kiváló szólista, a legjobb hegedűművészek egyike, és láthatóan egyre jobb karmester is. Törekszik arra, hogy mozdulataival egyértelmű utasításokat adjon a zenekarnak, nagyon komolyan veszi, amit csinál, a zenészek szeretnek vele játszani. Vengerov értelmezésében, a hangszeres szólista megfigyelései kiemelték a szimfónia líraibb részleteit, apró rezdüléseit és finom szépségét. A nagyobb ívű folyamatokról, a zenei-szerkezeti építkezésről nem mond túl sok újat, kicsit még széttöredezettnek is hatott. De a zenekar igen szépen szólt, tökéletes összhangban játszott a karmesterrel, a szólamok teljesítménye ellen nem is lehetett kifogást emelni.
Beethoven Hármasversenye személyes kedvencem. Bár több helyen is olvasni, hogy nem szerepel az életmű legjobbjai között, szinte tökéletesnek érzem. A már említett szempont miatt is így van, hiszen egyszerre személyes, konkrét és idealisztikus. Lehetőség arra, hogy a hangszeres szólisták megcsillogtathassák virtuóz tudásukat, de ez nem fordul át öncélú magamutogatásba, mert a lényeg az együttműködés. Ehhez tökéletes összhang kell, a három hangszeres művész azonos súllyal vesz részt a „mondanivaló” közlésében.
Makszim Vengerov, Devich Gergely és Ránki Fülöp hármasa kifogástalan volt. Vengerov egy percig nem éreztette, hogy személyében világsztár került a színpadra, közvetlenségével, természetes jókedvével egyenlő zenésztárs volt a két fiatal, kiváló tehetség muzsikus mellett. Közte és Devich között nemcsak hallható, de látható is volt ez a folyamat. Tekintetük kereste a másikét, a bizalom és az egymás iránti tisztelet pedig csakúgy sütött róluk, csak sajnálni tudtam, hogy Ránki Fülöp arcát nem láthattam.
Laza, elegáns, nemes örömzenélés zajlott a szemünk előtt, ami a lehető legjobban értelmezte Beethoven művét. Sikerült hiánytalanul egybeolvasztani a hangszeresek által képviselt finomságot és a zenekar súlyosabb hatásait. Ez utóbbihoz nélkülözhetetlen volt Christoph Campestrini karmester, aki a Hármasversenyben végig hihetetlen dinamikával vezényelt és biztosan uralta mindazt, ami a pódiumon történt.