A világ egyik legismertebb és legelismertebb kortárs koreográfusának darabja, a Chroma februárban Magyarországra érkezik. Wayne McGregort arról kérdeztük, hol és hogyan alkot, milyen kapcsolatban van a táncosaival és mennyire érdekli a világ véleménye.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
− Távolról nézve talán abban különböznek a kortárs és a klasszikus táncosok, hogy míg az előbbi műfaj a kreatív építkezést, az individuumot tekinti izgalmasnak, az utóbbi inkább a forma tökéletességét hangsúlyozza.
− Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos! Balett-táncosokkal dolgozom már tizenhat éve, és a gyakorlat felülírta bennem ezt a fajta kategorizálást. Most azt gondolom, nem a műfaj, hanem az adott táncos dönti el a kérdést. Mi azon dolgozunk már régóta, hogy kinyissuk bennük a kreatív tereket, növeljük a rugalmasságukat, támogassuk a jelenlétüket, ennek szellemében ápoljuk a fizikai és mentális környezetüket is. A lehetőség mindig abban rejlik, hogy mennyire tudod koreográfusként „magad mellé állítani” a táncművészeket, mennyire köteleződnek el melletted, mennyire tudod őket rábírni, hogy veled együtt dolgozzanak, akár önmagukon is.
Rajongok a nyitott, kíváncsi táncosokért, akik önmaguk is akarnak valamit mondani, és nem azt várják, hogy szájukba rágd, mit kell tolmácsolniuk.
− A közös munka a táncosokkal inkább fizikai vagy inkább szellemi?
− A folyamat sokkal inkább zsigeri, mint intellektuális, de természetesen az agy sem hiányozhat belőle. A nemrég elkészült, csodálatos londoni stúdiómban alkotok, nem előre lefektetett folyamatok mentén. Ebben az alkotói térben mindig nyitottak vagyunk a dialógusra: amit én mutatok, az egy ajánlat a táncművésznek, ami gondolkodásra, válaszra készteti. Ez az a típusú alkotás, amihez ragaszkodom, és a táncosok is nagyon szeretik, hiszen felemelő. Mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy a darab, a mondanivaló érvényes legyen.
− Ez a dialógus legkésőbb akkor véget ér, amikor elkészül egy darab.
− Az én feladatom a koreográfia elkészítése, a munkám itt valóban befejeződik – de a mű nem, hiszen akik színpadon vannak, százszor, százötvenszer újratáncolják és alakítják tovább magukban. A darab nem az enyém, hanem a táncosoké, és miután érik bennük, ők maguk is formálódnak a művel együtt. A változás az, ami bizonyos.
− A változás nemcsak a művészekben, jó esetben a közönségben is megtörténik.
− Így van. A Chroma című darabomat 2006-ban koreografáltam, azóta a világon több ezren látták, és sokan közülük újra és újra visszatérnek megnézni, mert mindig más élménnyel térnek haza. Mindegy, hogy nézőként az „első találkozás” állapotában vannak, vagy már szeretik a darabot és mélyen ismerik a mozdulatokat, a változás, az újfajta megélés garantált.
− Változtatott bármit 2006 óta a Chromán?
− Nem, soha nem változtatok elkészült koreográfiáimon. Az alkotás a jelen, a pillanat műve.
− Mikor kezdődik az „állandóság”, a kreáció folyamata?
− Ha innen nézzük, azt hiszem, a kreáció sosem áll meg. Nem egyes darabokban gondolkodom, hanem folyamatosan foglalkoztatnak bizonyos dolgok, és kiszámíthatatlan, hogy éppen mi jön olyan közel a felszínhez, hogy aztán formát kapjon. Néha egy-egy téma nagyon gyorsan érkezik meg, azonnali megmunkálást kíván, máskor pedig akár tíz évig is „lappang”, amikor eljön az a lehetőség, ami megengedi, hogy megvalósuljon.
Óriási szerencsém van, hogy nagyon sok kifejezési formát találhatok: dolgozhatok a színpadon, mozifilmen vagy éppen tudományos közegben, fejleszthetek mesterséges intelligenciát. Azt hiszem, hogy sokkal inkább az ötlet talál meg engem, és nem én találok rá az ötletre.
Engem az érdekel, hogy hogyan vagyunk mi, emberek a világban.
− A Chroma óriási sikertörténet: rengeteg díjat, elismerést kapott, világszerte a legjobb együttesek táncolják. Fontos ez? Fontos önnek a siker?
− Mindig jó érzés, ha értékelik a munkádat, még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem az elismerésért dolgozol. Számomra az az érdekes, hogy a világ egyáltalán nem azokat a darabjaimat jegyzi, amik nekem fontosak. Ugyanakkor néha azok, amiket én éppen nem tartok annyira eget rengetően érdekesnek, számos díjat nyernek. Azt hiszem, a siker mércéje egyáltalán nem kívül van: ahhoz kell mérned a munkád, amit te magad el akartál mondani, amit te el akartál érni. Ragaszkodnod kell a saját víziódhoz, elképzelésedhez, ötletedhez, akkor is, ha a körülötted lévő zajból más szűrődik ki.
