Bali János (1963–) Liszt-díjas karnagy és furulyaművész; repertoárja a kezdetektől napjainkig terjed, maga is komponál és improvizál. Az általa vezényelt reneszánsz zenei hanglemezek a nemzetközi kritika legmelegebb elismeréseit vívták ki. A furulyáról írott monográfiája a valaha e tárgyban készült legátfogóbb munka. Tanárként évtizedeken át egyszerre működött különféle egyetemeken és az alapfokú zeneoktatásban.
– Azt mondod, a gyerekekkel foglalkozás, a zeneiskolai tanítás közben az derült ki számodra, hogy Mozartot a legnehezebb tanítani. Ez vajon mitől van?
– Számomra a zene egy nagyon erősen matematikai dolog: különösen, hogy a szerkezet a kiskamasz korom óta számomra oly fontos reneszánszban elképesztően lényeges: akkoriban a teremtés rendjének a megjelenítését látták a szilárd kompozíciós szerkezetben. Eközben meg persze a zene közvetlen, nyers indulatokat felszínre hozó jelek együttese; hogy e két, ellentétes princípium között milyen viszony valósul meg, ez nagyon érdekes.
Mozart annyira összetett, a lélek mélységeibe hatoló – ne feledjük, Kierkegaard
Vagy-vagy című munkájában Mozart zenéje a centrum–, hogy igazából a mélységéhez csak nagyon kevesen jutnak el.
Amikor húszéves voltam, még utáltam Mozartot: azt éreztem, hogy a barokk zene komplexitásához képest a klasszika leegyszerűsödése árulás. A tanítás során pedig azt tapasztaltam, hogy a gyerekeknek Cage-dzsel és Webernnel sokkal könnyebb bármit is kezdeni.
– Miért, ott mit kapnak?
– A gyerekekkel furulyaórán az első darab, amit eljátszottunk, az a Cage-féle 4’33” volt, amikor négy és fél percig csend van. Ezzel nem csupán megtanulnak hallgatni, de rögtön belehelyezkednek abba a rettenetesen komplex viszonyrendszerbe is, amit ma a zene jelent. Nagyon jó origó ez a gyerekek számára. Webern rövid darabjait pedig lerajzoltattam velük – de nem a hangulataikat ábrázoló mókust és vízesést kértem, hanem hogy neumaszerű kis jelekkel skicceljék le valahogy a zene történéseit, felidézhetővé tegyék maguk számára.
– Mozartnál akkor szerinted a forma a gát, vagy az, hogy az indulatok kontroll alatt, kordában vannak?
– Mozartnál talán az a gát, hogy a népszerű tudósítások szerint, amikor Mozartot játszanak az istállóban, akkor a tehenek húsz százalékkal több tejet adnak. Lehet, hogy ez igaz, de ez Mozart lényegéhez közel vezetne? Mozart olyan módon pszichologikus, összetett, komplex, amihez fel kell nőni: persze, ma, hogy nemrég múltam húszéves, nagyon is fontos számomra Mozart.
– Egy Webern meg egy Cage sem egyszerűbb talán. Vagy ott ez nem kérdés?
– A gyerekek zenetörténet-tanítása során azt tapasztaltam, hogy miközben Stockhausenért közvetlenül rajonganak, Messiaent nem szeretik; Cage-dzset szeretik, Xenakist nem; Kurtággal sem tudnak mit kezdeni, mert az is nagyon pszichologikus, és Mozarttal – aki most az öreg Kurtág fő kedvence – sem, talán ugyanezért.
– Vajon a Mozart korában élő kisgyerekek is ugyanolyan idegenül álltak a zenéjéhez, mint a maiak?
– Nem gondolom. Minden korban, mikor az ember felteszi azt a kérdést, hogy „mi az a zene”, akkor erre mindenkinek van saját, egyéni válasza. Amit még az is bonyolít, hogy az ember zenének tart sok olyasmit is, ami egyébként zeneként akkor éppen nem érdekli. Az ember az egyéni növekedése, életpályája, problémái függvényében fordul valamihez vagy fordul el valamitől.
– Egyértelmű, hogy az embernek szituációtól, helyzettől, kortól függő választása, hogy mit tart éppen tetszetősnek és mit nem. De a választáshoz kell az is, hogy tudjon azokról a dolgokról, amik közül választ.
– Most a zenetanításról beszélünk, és bizony ezek a választások nagyon korán, öntudatlanul is történnek: mindannyian úgy érünk emberré, hogy a világ körülöttünk lévő jelenségeit valahogyan összerakjuk egy képbe. Aztán ez a kép nagyon sokszor rossz, torz és csal: a legtöbb pszichés zavar úgy keletkezik, hogy csecsemőkorában az ember a beszéd határán rosszul rak össze valamit, rossz következtetéseket von le, például hogy azért történik vele valami, mert ő rossz volt az anyjával vagy hasonlók. Ilyen öntudatlan reakciók nyomán rakja össze az ember a világképét és illeszti bele dolgokat. Amikor azután valami olyannal találkozunk, amit nem tudunk beilleszteni, akkor meg a világképet kell átalakítani. Ez így működik.
– Jó, de most, ha csak a zenére koncentrálunk a világképben minket körülvevő dolgok közül, akkor is rengeteg minden van már mögöttünk, amiket egyszerre, folyamatosan repertoáron tartunk.
– Igen, ez sok szempontból kérdéses. Wilheim Andrást, a Zeneakadémia modern zenetörténet-tanárát kérdeztem jó harmincöt évvel ezelőtt, hogy mennyire van áttekintése arról, hogy a mai zeneszerzés világában mi is van. Levette a szemüvegét, és ezt válaszolta: „János, az amerikai zeneszerzők szövetségének harmincezer tagja van”. Hogy most mi hova jut el, mi kap publicitást… és a befutottság még csak azon se múlik, hogy mi mennyire „jó”, „mély” vagy „megszólító”. Az azóta bekövetkezett információrobbanás tovább nehezíti a kérdést:
ma mindenkinek arra kell képességet kifejlesztenie, hogy mi az, amit elenged a füle mellett, amit kiszelektál.
A zenetanításban is érdemes tisztázni, hogy az egésszel mi a célunk. Ma már a zenetanárok is pontosan tudják, hogy a zeneiskolások 1%-a megy csupán „pályára”. Miközben a zeneiskolák egész tanmenete, a tanított hangszerek, a szolfézshoz és egyebekhez való viszony, minden arra van beállva, hogy csináljunk egy profi elitképzést, és igazából utána a konzi és az akadémia is arról szól, hogy hogyan lesz valaki majd „a” nagy pódiumművész; zenekari zenésznek végül az megy, aki nem elég jó szólista, tanárnak az megy, aki nem elég jó zenekari zenésznek… a többség valahol lemorzsolódik ebben az öldöklő karrierharcban, és vesztesként, kudarcélményekkel él tovább, muzsikál és tanít.
– Régizenésznek az megy, aki nem elég jó „modern” zenész …
– Vagy fordítva … Ezek ilyen rossz körök. Közben pedig az előadó-művészeti-, artistaképzés is fontos feladat. Aki nem kezdi el ötéves korában gyepálni a zongorát, az nem fogja huszonöt évesen a Ligeti-etűdöket eljátszani. Akit gyerekkorában elkap a gépszíj, és majd erre adja az életét, annak mindent meg kell kapnia.
– Miközben az általános iskolákban meg már csak heti egy énekóra van…
– Kodály tekintélye révén az egész mai magyar zeneiskola-rendszer – amiben több állami pénz van, mint a világon bárhol – erre a klisére van felépítve.
– És te mit tanítanál? Nekem, régizenészként az a kérdésem, érdemes-e magunk után húznunk hatszáz év zenéjét? Vagy a gyereknek meg kéne mutatnunk mindent, hogy ő tudjon belőle válogatni?
– Nagyon vegyesek a tapasztalataim. A gödöllői zeneiskolában zenetörténet órákon volt olyan, hogy 20. századi zenetörténetet tanítottam 10–15 éves gyerekeknek, és olyan is, hogy egy teljes éven keresztül Ars Subtiliort! Kizárólag 1400 körüli francia és olasz zenét!
– És értették, szerették?
– Abszolút!
– Meg tudod mondani, mi volt ebben számukra vonzó?
– Nyilván az, hogy olyan fogódzókat tudtam a számukra létesíteni, amivel kapcsolódni tudtak a zene egészéhez.
– Tehát az információ azért szükséges hozzá…
– Nem az információ, hanem az, hogy hogyan válik mindez számukra egy érzéki és hallási és komplex tapasztalattá, amiben megtalálják magukat. Zenetanításban én sohasem az információt helyezem előtérbe – érdektelen, hogy melyik zeneszerzőnek volt köszvénye és melyiknek tudathasadása – hanem, hogy legyen minden számukra egy konkrét, megélt tapasztalat.
– Nyilván akkor ez a te tapasztalataidon és segítségeden keresztül születik meg.
– Pontosan.
– De ha ez így van, akkor ezt elvileg minden zenével meg lehet tenni. Az a kérdés, hogyan találkozunk a zenével. Illetve, hogy mit kell a gyerekeknek mutatni, mi az, amit érdemes. Az örök elvárás Kodály, illetve Quantz után, hogy „csak a legjobbat és a legjobb előadásban”. Mit kell mutatni a gyerekeknek ahhoz, hogy felkeltsük az érdeklődésüket?
– Egy nagyon jó egykori tanítványom hegedűs diplomakoncertjét vezényeltem pár éve,
zeneakadémistákból álló zenekarral, akik elképesztő jól dolgoztak. Nemcsak hogy maximális odaadással igyekeztek megcsinálni mindazokat, amiket mondtam, de amit az egyik próbán elmondtam, az a másik próbára megmaradt, és a koncert is csodálatosan összejött. Tisztelettel és lenyűgözve állok az előtt, ahogy profi zenekarokat megszégyenítő nyitottsággal, komolysággal és odafigyeléssel végezték a dolgukat. Lement a koncert és mentünk utána bulizni – beültünk az autóba, betettek valamilyen popzenét, és akkor azt éreztem, hogy „na, most megcsináltuk a munkát”, mint a bankban hétköznap, és most akkor itt a zene, a miénk, amiben ki tudunk lazulni, hazaértünk.
Ez egy fontos jel volt nekem: el kellett gondolkoznom, hogy vajon amibe én belenőttem, mint zene, amiért sok áldozatot hoztam és hozok folyamatosan, annak ma mi is a jelentősége.
Most a Pázmány bölcsészkarán tanítva is azt látom, hogy jönnek nagyon helyes fiatalok, és lényegében mindenki a popzenében van elázva valamilyen módon, és nekem ezzel kell valamit kezdeni. Vannak olyan órák, mikor megmutatom nekik az első Beatles-tévéfelvételt, az úgymond „spontán” visító közönséggel – amit kellően finom szemmel nézve teljesen világosan lejön, hogy ahogyan a jazz a hanglemez révén emelkedett fel (és
fordítva), úgy a televíziózás elterjedéséhez a hollywoodi filmeken túl ez a kultúra is hozzátartozott. Adorno és Horkheimer híres Kultúripar cikke abszolút erről szól.
Mikor nézem a Széna téren a plakátot, amin öt egyforma fiatalember van egyforma farmerben és oda van írva, hogy „Légy egyéniség, hordj Levist!” Egy mai húszévesnek általában van egy néhány tucat darabot tartalmazó Spotify-listája, amelyikből egy nap úgy 10–12 számot hallgat, de azt non-stop. És akkor mondják büszkén, hogy „tanuláshoz klasszikust” szoktak… Ezzel szemben, ha belépek valahová és szól a zene, én egyből azt figyelem, hogy a dolog hogyan működik – azonnal a profi zenész foglalkozási ártalmával állok hozzá, és megőrülök attól, hogy beülök egy vendéglőbe, és nem tudok a pörköltemre figyelni, mert azt hallgatom, hogy hol milyen az akkordfűzés, a dob elé üt vagy ráüt.
– Ne is mondd, ezért imádom a bécsi kávéházakat, mert ott még mindig csend van. De ezek szerint ezt ma sokan nem igénylik. A csendtől mindenki egy kicsit fél…
– Na, pontosan ezért a 4’33” az első darab az én tanítási praxisomban!
(Folytatjuk)
