Lányka ma Charlotte Beale, ki végre egy, ki nem előad, ám elénekel. Szívből, egyszerűn, gyönyörűn. Új színt víve, szintet villantva bele Szomorúnkba.
Nincs történet rittyentve, ám érinthető história mögötte. Szeret. Hiányol. Ölelne.
Oly érzést érint, mi vérérben keringő való magad súrol tetőtalpig, remege bele lelked alja s teteje. Létező nemlét – holott csupán telefonnal rögzült önkontent ez – áradik feléd. Meleg tenyérként érinti tested kedvesen, végtelen finom bugyannásban kellemesint húnyt szemmel. Vigyáz rád. Vár rád. Hallgasd!