Ágota hetvenöt éves. Pont annyi, mint a kedvenc zenekara, még a születésnapjuk is egyformán áprilisra esik. A koncertek hiányoznak neki a legjobban a karanténban, a zene eleven árama, amely egyszerre erős és sebezhető, hiszen bármikor abbamaradhat, és beállhat a rémület csöndje. Ezt jól tudta, átélt már légiriadót hangverseny idején, hirtelen felcsapták az ajtókat, kintről benyomult a szirénák vijjogása, és egyszerre mindenki felállt, fegyelmezett rutinnal vonultak ki az emberek, csak a zenészek kapkodták a hangszereiket, tudták, ha találat éri a termet, mindenük odavész, a parancsnok hiába ordított az ajtóból, hogy mars ki azonnal, mindenki mentette, ami menthető, mintha az életénél is fontosabb lenne.
Aki tudott, segített cipelni a dobokat meg a nagybőgőket, Ágota a falhoz tapadt, hogy el ne sodorják, úgy nézte őket, Milost, a nagyhajú klarinétost kereste a szemével, együtt kezdtek a konziban, de Ágota a kerékpárbalesete miatt fél év múlva abbahagyta, Milos egy szőke csellistanőt terelgetett kifelé gyöngéden, és akkor Ágota mégis elment, és soha nem tudta meg, mi lett velük – az épület megúszta akkor, de Milossal nem találkozott többet, csak egyszer látta, a tévében, amikor egy Beethoven-estet közvetítettek, mert ő Magyarországra költözött a lányához, a férfi meg ott maradt.
Vajon milyen lesz a zenekar születésnapi koncertje? Megtarthatják-e egyáltalán? És vajon ő megéri még? Éppen az imént olvasta, hogy a szívbetegek nagyobb veszélyben vannak, ki se mozdul tehát a lakásból, a lányával is csak telefonon beszélgetnek, Juli megáll a Pannónia utca túlfelén, Ágota az ablakhoz áll, integetnek, aztán felhívják egymást, de volt, hogy így is pillanatok alatt összevesztek, ahogy máskor is szoktak, ilyenkor Juli vadul hadonászva gesztikulál, megteheti, neki nem kell fogni a telefont, mert fejhallgatója van, Ágota ilyenkor elmegy az ablaktól, hogy ne is lássa, annyira felhúzza magát, hogy mit szólnak a szomszédok, biztos minden este hétkor kiülnek az ablakba megnézni az ingyencirkuszt, és mivel a forgalom is csökkent, még a hangját is hallhatják, Hülye vagy, Anyika, üvölti Juli a fejét rángatva, ha megtudom, hogy kimész, megfojtalak, senki nem beszél így az anyjával, gondolja ilyenkor Ágota, szégyen, gyalázat.
Szó, ami szó, tényleg ki akart menni, egy fuvolista szokott néha állni a Nyugatinál, nagyon fiatal lány, és gyönyörűen játssza Vivaldit, a múltkor is hallani vélte az ablakból, amikor kirázta a porrongyot, nagyon kellhet neki a pénz, ha még mindig kint áll, szinte mindenki maszkban jár már, de hát maszkban nem lehet fuvolázni, pont úgy, ahogy otthon sem lehet koncertet hallgatni, még csak tíz nap telt el, de Ágota már a világ végére is elment volna egy kis élő zenéért. Vajon honnan sejtette meg Juli? Ismerlek, kiabálja a lánya az utcán, a múltkor beszéltél arról a fuvolásról, csak úgy megemlítetted ártatlanul, de én tudom, tudom, tudom… a hangja egyre feljebb csapott, és Ágota ekkor, szokása ellenére kinyomta a telefont. Szegény Juli. Egész életében az anyja miatt izgult, előbb az otthoni bajok, aztán a válás, aztán a háború, az átköltözés, az új szerelem, Kristóf halála, a szívműtét, most meg a koronavírus… Nyugi, gondolja Ágota. Nyugi. Isten kezében vagyunk, mondja benne egy hang, nem az ő hangja volt, hanem az anyjáé, ő szólalt meg benne, a szokásos napi sóhaja volt ez, inkább fatalizmus, mint bizalom, Ágotát annak idején szörnyen idegesítette, de most, ebben a pillanatban megérti, mit érezhetett az anyja. Mégis megnyomja a hívás gombot, hogy a lányának is elmondja, hogy ő bizony nem fél.
A zene az oka, magyarázza, a zene az ő zen-e, minden imák és meditációk origója és csimborasszója, direkt használ ilyen lázas szavakat, most ő is gesztikulál már a fél kezével, képzelj el egy zen-kört, mutatja is, az ablaküvegre rajzolt nagy ívben, vagy egy önmagába visszatérő hullámot, na, az az örökkévalóság, és ezt csak a koncertteremben lehet megérezni, a zenészek és a közönség lélegzetének nagy közös hullámzásában és áradásában, a megiramodó és elnyugvó szívdobogást is hallani lehet ilyenkor szinte, a szavak nélküli zengésben összekapcsolódó tudatok együtt lejtenek, igen, így mondja, lejtenek, lejtenek és emelkednek, ahogy táncolnak a muzsika szelében, újraélnek minden háborút és megbékélést, minden szúrást és simogatást, keserűséget és áhítatot, Ágota nem érti, mi történik vele, hogy ilyen költői révülésben törnek elő a szavak, hiszen maga is hegedült, mielőtt összetört volna a csuklója, ráadásul gyógyszerész, tapasztalatból tudja, hogy minden, ami igazán hat, azt patikamérlegen kell kimérni, mérget és mézet egyaránt, de az ember persze néha nem számol az új és ismeretlen reakciókkal és kölcsönhatásokkal, na tessék, nem bír leállni… Juli, értened kell, suttogja elfáradva, hogy én nem bírok zene nélkül élni, nekem az kell, hogy ott és akkor történjen, nekem ez a drogom és az izgalmam… Az előbb még zen volt és megnyugvás, neveti el magát Juli odalent, mi van veled? De hát ott a tévé, úgyis egyfolytában a koncerteidet meg az operáidat meg a baletteteidet nézed, nem igaz, hogy már mindent láttál! De nekem élő zene kell, kiabálja Ágota is, megmondtam, a közösség kell, az egész kell, az, hogy itt és most történjen, érted? Reménytelen vagy, Anyika, mondja Juli, de most mennem kell, vacsorát kell adnom Rebekának.
Ágota leül és a rádiót kezdi hallgatni, kritikusok beszélgetnek egymással, persze most csak telefonon, jobb híján régi koncerteket és nagy mestereket idézve fel, egész érdekes, főleg az, amikor Zubin Mehta, Daniel Barenboim és Jacqueline du Pré 1967-es izraeli háborús fellépéséről kezdenek beszélni, Ágotának a szíve is belesajdul, úgy megkívánja Elgar csellóversenyét, ezt a fáradt és mégis szenvedélyes sóhajt az első nagy világégés utánról, lemezen a Londoni Szimfonikusokkal játszotta, ezt fogom kérni születésnapomra, gondolja, ha megérem, teszi hozzá, és ha meghalsz, mondta a fejében az anyja hangja, akkor majd meghallod élőben, és én is ott leszek. Ágota elmosolyodik, vannak a túlvilágon koncerttermek, ezt mindig is sejtette, ott majd áll épen minden összetört és lebombázott és kiszuperált hangszer, és minden összetört és lebombázott és kiszuperált emberi test is, de csak a forma kedvéért ülnek székbe és játszanak és vezényelnek és tapsolnak, mert igazából mindenki zenéből van, hangokból és emlékekből és élményekből és érzelmekből, és együtt vannak ott, ahol súlya semminek nincs, csak zengése, távlata, aurája.
Ekkor szólal meg a telefonja, csak azért veszi fel, mert Juli nem szokta ilyen későn hívni. Mi baj, szól bele ijedten, és akkor Juli köszön, és hallatszik, hogy mosolyog, Anyika, mondja, ha nem lennél ilyen ódivatú, akkor azonnal felmennél a fészre, és meglátnád, hogy tele van élő közvetítéssel, másokkal együtt is nézheted, ha akarod, plusz, ha holnap kinézel, mielőtt odaérek, hallani fogod a kedvenc zenekarodat egy autóból is, mert pont arra járnak nyitottablakozni, akár a szomszédoknak is szólhatsz, meglátod, nem vagy egyedül, légyszi, menj fel a netre, de azonnal, mielőtt egészen becsavarodnál. Megértetted? Gyere ide, Rebus, magyarázd már el a nagyinak, mit hogy kell csinálni, és ha már ott vagy, nem nézel meg vele valamit? Légyszi? Addig én végre gitározhatok egy kicsit, ha már se hegedülni, se fuvolázni nem tanított meg az anyám… Igen, már fél éve tanulok, nem tudtad, Anyika? Ágota csak áll, a fejét csóválja, mosolyog. Így már biztos, hogy túl fogja élni.
