Jártunk már Salzburgban a Mozart téren, annál a háznál, ahol Mozart özvegye, Konstanze utoljára lakott. Már akkor szóba került röviden, hogy a régen Mihály arkangyalról elnevezett, az ő szobrával díszített téren ma Mozart szobra áll, s a tér is – 1849 óta – Mozart nevét viseli. Említettem, hogy maga Konstanze sokat tett a szobor felállításáért, amelyet aztán már nem láthatott.
Menjünk el most újra a térre és idézzük fel kicsit részletesebben a szoborállítás folyamatát, mert közben a salzburgi Mozart-kultusz elindulásának is tanúi lehetünk!
Mozart halála után több, mint negyven év telt el, amikor
1835. augusztus 12-én a Salzburger Zeitungban megjelent egy bizonyos Julius Schilling felhívása, hogy szülővárosa állítson méltó emléket Mozartnak.
Úgy beszélik a források, hogy volt egy jó barátja, aki ismerte Mozart fiatalabb fiát, egyszer korábban beszélgettek róla, így jöhetett erre a gondolatra. Amúgy Schilling foglalkozott Salzburg történetével, írt róla útikönyvet és jelent meg munkája a város pénzeiről. A szoborállítás gondolata mellé hamarosan egy olyan meghatározó személyiség állt, mint I. Lajos bajor király, nem csak eszmeileg, hanem jelentős summával. Elindultak helyben a jótékony célú koncertek is, és megindult a szobor felállításával kapcsolatos közvetlen szervezőmunka. Eredetileg két helyszín merült fel: a folyó túlpartján álló úgynevezett Mozart-lakóház előtti tér (ma Makartplatz), és ez a Szent Mihály tér, ahol aztán meg is valósult.
Hogy a tér egyik házában élő Konstanze mikor értesült a tervről, arról nem találtam forrást, de az bizonyos, hogy ő is jelentősen „beszállt”, hogy a szobor megvalósulhasson. Sok-sok adománykérő levelet írt például, és tárgyalt a városvezetőkkel a tér rendezésével kapcsolatban. Minden követ megmozgatott, amit lassan nyolcvanadik éve felé közeledve meg bírt tenni, nyilván, személyes ambícióból is. Érdemes belegondolni helyzetébe: ő volt az, aki szinte még alig-felnőttként megosztotta férjével anyagilag is egyre nehezebbé váló utolsó évtizedét. Ebben a házasságban hat gyermeket szült, s közülük négyet kicsi korukban veszített el. Örökre fájó pontja maradt, hogy annak idején férje és ő maga bárhogyan is próbálkozott, apósa és sógornője, Nannerl soha nem fogadta be a családba. Különösen fájdalmas lehetett számára még házasságuk elején, amikor már megszületett első gyermekük, és férje elhozta ide, Salzburgba, hogy személyesen bemutassa apjának és húgának és egyúttal elsimítsák az addigi nézeteltéréseket, éppen ellenkező hatást értek el: Konstanze számára akkor lett nyilvánvaló, hogy apósa és sógornője soha nem fogják őt be- és elfogadni. Most, majdnem fél évszázad múlva viszont azon túl, hogy férje nagyságát legalább halála után ilyen formában elismeri szülővárosa, úgy érezhette, hogy ez neki magának is elégtétel.
Ám amikor a téren megkezdődtek a konkrét munkálatok, történt valami, ami megakasztotta a már szépen sínen levő folyamatot. Az emlékmű alapjainak kiásásakor két római villa alapjait fedezték fel a föld alatt, három töredékesen megmaradt, időszámításunk szerinti IV. századból származó mozaikkal.
Az egyiken ez a felirat volt részben olvasható:
HIC HABITAT [FELICITAS] NIHIL INTRET MALI
– azaz: Itt lakik a boldogság (vagy: Itt a boldogság lakik),
semmi rossz nem történhet.
A felirat teljesen illik Mozarthoz, zenéjéhez, s azt, hogy éppen itt találták meg, sorsszerűnek is lehetne mondani… Ám emiatt annyira megkéstek a munkálatok, hogy Konstanze a szoboravatást már nem érhette meg. 1842. március 6-án elhunyt, itt, a téren álló házban, ahol múltkor jártunk. Még egy fél évig kellett volna kitartania…
Megérte viszont a nagy eseményt a kedves sógornő, Sophie, Konstanze húga, akkor már egyetlenként a négy Weber lány közül. És ott volt az 1842. szeptember 5-én megrendezett avatáson Mozart mindkét fia. A fiatalabbik, az apja halálakor csak pár hónapos Franz Xaver Wolfgang lett közülük muzsikus. Írattak is vele egy ünnepi kantátát (Op. 30.), ünnepien fellengzős szövegre, amibe apja dallamaiból szőtt idézeteket, és amit a központi ünnepségen ő maga vezényelt el. Franz Xaver élete és sorsa külön poszt tárgya lehetne, mert bizony, bár nem volt zseni, mint az apja, annál azonban sokkal jobb zeneszerző és zongoraművész volt, mint amit örökké apjához hasonlító, lekicsinylő kortársai, sőt, az utókor is tart róla… Két év volt ekkor már csak hátra az életéből, amelyben úgy igazán ezen az egyetlen napon került nemzetközi reflektorfénybe, akkor is nem saját, hanem apja révén. Az idősebb fiú, Carl Thomas hét éves volt apja halálakor. Próbálkozott a zenei pályával, de néhány év után lemondott róla és köztisztviselő lett. Apja emlékének ápolását viszont mindig fontosnak tartotta és sokat is tett érte.
Még nem beszéltünk a szobrászról, akikből tulajdonképpen kettő is volt. Az egyik Ludwig Schwanthaler, a bajor király kedvenc szobrásza, aki megmintázta a szobrot, a másik pedig Johann Baptist Stiglmaier, aki a minta alapján bronzba öntötte. A szoboravató ünnepségsorozat részeként Salzburg városa mindkettejüket díszpolgári címmel tüntette ki. Bár érte a szobrot kritika, miszerint olyan írószerszám, nevezetesen grafitceruza, mint amilyen Mozart tart a kezében, a „modell” életében még nem létezett, ő maga lúdtollal írt.
A három méter magas szobor hosszú köpönyegben ábrázolja Mozartot, egyik lába hazai rögöt szimbolizáló kövön nyugszik. Bal kezében kottatekercs, jobbjában a vitatott írószerszám. A talapzat allegóriái zeneszerzői életművének fő műfajait testesítik meg, a lipcsei Illustrierte Zeitung 1848. július 1-jén kiadott számából közelebbről is megtekinthetjük őket rajzos formában.
Salzburg alaposan kitett magáért a szoboravatás megszervezésében.
Háromnapos ünnepségsorozatot rendezett, a vendégek csak úgy özönlöttek egész Európából, megtelt minden szálloda és magánház. A város összes dalárda-próbaterméből, szórakozóhelyéről, az iskolákból és templomokból mindenhonnét Mozart muzsikája szólt. A boltok kirakatai hirtelen tele lettek Mozart emléktárgyakkal: kicsi Mozart-mellszobrok, Mozart-ékszerek, Mozart-kenyér, Mozart-bor és még ki tudja, mi mindent feltaláltak az élelmes salzburgiak. Akinek volt még eredeti Mozart-relikviája, bármilyen apróság is, sokat kereshetett vele. Egyszóval a Mozart-kultusz folyományaként megindult az a Mozart-biznisz, amit azóta is minden Salzburgot járó turista megtapasztal. Csak még a ma közismert Mozart-kugelt nem találták fel akkor, hanem majd negyven év múlva… Egyszer majd az ő történetének is utánajárunk.
Ezzel a – mondhatni, világraszóló – eseménnyel Salzburg kilépett az átlagos vidéki városok közül és örök időkre kijelölte helyét a világtérképen mint „Mozart városa”. Hosszú távon pedig a szoborállítással elkezdődött törekvés folytatódott évtizedek múlva a Mozarteum, majd az Ünnepi Játékok megalapításával.
Salzburgról olvasna?
Így élt Mozart özvegye, akinek a zeneszerző salzburgi szobrát is köszönhetjük
Szemben a valósággal – Salzburg és a Mozart-kultusz
Hagyomány és haladás – 100 éves a Salzburgi Ünnepi Játékok
