Egy zenemű legtöbbször azonnali használatra íródott, nem az örökkévalóság számára és egészen biztosan nem a mai idők tudományos kottakiadásainak céljait szem előtt tartva. Aki valaha is foglakozott régi kéziratokkal és nyomtatott kottákkal tudja, mennyi (nyomtatási) hibát tartalmaznak – különösen a notáció olyan részletei homályosak és inkonzekvensek, mint az artikulációs és a dinamikai jelek. Részlet Barthold Kuijken A notáció nem a zene című könyvéből.
Néhány korabeli kotta nagyon jó, mint például J. S. Bach hegedű szólószonátáinak kézirata (BWV 1001-1006) vagy sok francia metszett nyomtatásos kiadás a 18. század első feléből, de sajnos ezek inkább a kivételek. A kéziratok gyakran gyorsan íródtak, ezért sok hibát tartalmaznak. Nyilvánvalóan a részleteket nem tartották túl fontosnak és egyébként is, mikor kérdések merültek fel, a szerző, vagy egy kompetens tanítványa legtöbbször jelen volt a mű előadásakor, vagy (és) az előadók maguk is járatosak voltak a stílusban.
A zeneszerzők közül J. S. Bach és még inkább fia Carl Philipp Emanuel Bach, ahogyan ez közismert, folyamatosan átdolgozták műveiket. C. Ph. Bach saját kinyomtatott művei közül néhánynak a kézirata is fennmaradt; ezek tele vannak alternatív változatokkal, díszítésekkel és különböző kidolgozásokkal, melyek egyértelműen nem mind ugyanabból az időből származnak. Ez a kottakiadók rémálma. Néhány műve több kéziratos és nyomtatott forrásban is fennmaradt, melyeknek néha a címe, tempójelzései, hangneme, hangszerelése és tételei is mások. Ilyen tipikus példák C. Ph. Bach csellóversenyei, melyeket később csembaló- és fuvolaversenyekké is átdolgozott; ezekre nem csak a szólórészek drasztikus változtatási jellemzők az egyes szólóhangszerek tulajdonságaihoz alkalmazva, néha a zenekari szólamok is mások.
J.S. Bach is gyakran átdolgozta korábbi műveit, ahogyan ezt sokszor tapasztalhatjuk kantátáiban, miséiben és passióiban. További példaként szolgálhatnak hegedűversenyeinek csembalóverseny-átiratai vagy az BWV 1019-es jegyzékszámú hegedűszonáta, mely nem minden verziójában ugyanazokat a tételeket tartalmazza.
Ebben az időben az eredeti, végső, vagy legjobb verzió fogalma, úgy tűnik nem létezett. Még ha a források időrendi sorrendje meg is állapítható néha, ez sem tükrözi szükségszerűen a szerző saját rangsorát. Egy nagy zenekarral rendelkező, gazdag udvar, egy különleges alkalom, mint például egy hercegi esküvő vagy temetés, vagy fontos templomi ünnepek alkalmat nyújthattak egy létező kompozíció nagyobb mértékű átdolgozására.
Egy új énekes jelenléte gyakran elég indokot jelentett arra, hogy egyes áriák helyett a szerző újakat komponáljon. Mivel a divat és a stílus gyorsan változott, zeneszerzők is gyakran érezhették szükségét műveik aktualizálásának saját maguk vagy más szerzők műveinek adaptálása révén.
Egy jól szerkesztett és tiszta, modern kottakép gyanúsan késznek és hitelesnek látszik; nem hagy helyet a kétségeknek. Híres virtuózok számos modern kiadást készítenek hezitálás nélkül, tele saját előadási elképzeléseikkel, mintha a kiadás vásárlói mind alapvetően tudatlanok, saját gondolatokra képtelenek lennének. Az Urtext kiadások esetében egy szakértő szerkesztő, általában inkább zenetudós, mint gyakorló zenész, (előre) „megoldja” a felmerülő problémákat és az előadótól elvárja, hogy higgyen neki. A kritikai kommentárokat (ilyen kiadások esetében) gyakran külön publikálják és többnyire inkább más zenetudósoknak, szerkesztőknek, mint előadóknak szánják. Ezt másképpen is lehet(ne): saját Urtext kiadásaim esetében megkértem a kiadókat, hogy iktassanak be egy külön fejezetet a historikus források alapján elkészített előadói javaslatokkal. A kottaképben felhívom a figyelmet a problémás helyekre és nyitott kérdésekre bátorítva az előadókat, hogy hozzák meg (ezekkel kapcsolatban) saját döntéseiket.
Az Urtext kiadásokat egy darabbal kapcsolatban kiindulópontként kellene használnunk, amihez szigorúan ragaszkodunk. Ha kizárólagos forrásként tekintünk rájuk, sok mindent kihagyunk a számításunkból. Egy felelősségteljes előadónak, és nem csak a régizenészekről beszélve, a tudományos kiadásokat és ezek kritikai kommentárjait is tanulmányozni kellene, de egyúttal a forrásokat magukat is. Ezek ismeretében tudja valaki levonni saját következtetéseit és meghozni döntéseit, megbeszélni ezeket kollégáival és végül tesztelni őket próbák és koncertek alkalmával annak érdekében, hogy érvényes, bár szükségszerűen csak időleges, megoldásokra juthasson. Minden előadás egyedi. Még a legjobb modern kiadások esetében is igaz könyvem címe: a notáció nem a zene!
