Közös virtuális előadásra készülődtem Győri Noémi fuvolaművésszel. A zenei fordításról és a műfordításról beszélgettünk, arról, hogyan viszünk át műveket „a túlsó partra”: ők fuvola-gitár átiratokat készítenek, én pedig verseket és regényeket fordítok magyarra. A pontosság határait kerestük együtt, az értelmezés szabadságának korlátait, a különféle hangokon megszólaló művek mögött a minden átültetésen át is megmaradó elemi lényeget.
Igen, létezik sikeres közvetítés, a mi eszközeinkkel is megszólaltatható a mű esszenciája, vagy annak a tiszta visszhangja. Vajon az egyéniség ereje teszi? Az indulat lendülete? Az érzelmi töltés intenzitása? Vagy egyszerűen csak a tehetség és a tapasztalatok árán szerzett profizmus összjátéka? Mindenesetre: ha koncentráltan, teljes odaadással dolgozunk, akkor működik a fordítás. Mindketten meglevő anyagból dolgozunk, előadó- és alkotóművészként tisztelve a kész mű integritását, mégis halált megvető bátorsággal állunk neki, hogy dekonstruáljuk, majd elemenként újra felépítsük egy más hangszeren, egy más nyelven azt, amit valaki más már nagy gonddal megírt korábban. Minden fordítás értelmezés is egyben, torzítás, újraírás. Vajon meddig mehet el egy értelmező?
A beszélgetésünk során megtudtam, hogy egyik utolsó interjújában Vladimir Horowitz arról panaszkodott, hogy soha nem merte közönség előtt eljátszani Liszt zongoraátiratait Beethoven szimfóniáiból, holott nagyon nagyra tartotta ezeket a műveket, és titokban állandóan gyakorolva próbálgatta otthon, hogyan helyettesít a zongora egymagában egy egész nagyzenekart; ennek ellenére félt volna fellépni ezekkel a zenei fordításokkal, mert a közönség és a kritika akkoriban (1988) megvetette, túl olcsónak tartotta ezeket a darabokat. „Szörnyű sznobok vagyunk” panaszolta, és azóta sok zenész mintha az ő álláspontjához közeledne hasonlóan határfeszegető próbálkozásaival.
A közönség mellett persze a szerző haragjától is félni lehet: Ted Hughes, a nagy angol költő például egyszer, miközben éppen a Lear királyt próbálta átírni filmre, szörnyű álmot látott a haragjában tajtékzó Shakespeare-ről, aki demonstrálta a Lear helyes előadását és kategorikusan megtiltotta, hogy idegen kéz hozzányúljon ehhez a műhöz, hogy szétszedje és a maga szájíze szerint rakja össze. Hughes engedelmeskedett a parancsnak – ezt később megbánta, hiszen egy alkotónak soha nem szabad visszariadnia az efféle kalandoktól.
Egy zenésznek sem szabad megijednie: hiszen minden zenekar, minden karmester interpretál – nem átír, de értelmez.
Ráadásul a nagy közös értelmezésen belül ott derengenek az egyéni értelmezések, az a mód, ahogyan maguk a zenészek egyenként megküzdenek az anyaggal és a zeneszerzővel, és persze nyilván valamelyest egymás értelmezéseivel is. Ebben a hónapban például éppen egy fuvolaművész, Párkai Krisztina értelmezését hallgathatja (vagy hallgathatná) meg az élő zenére éhes közönség, zongoristaként pedig Dubravka Tomšič játszaná Beethovent a Zeneakadémián.
Mindig izgalmas megélni, ahogy a közönség jelenléte felizzítja a levegőt a teremben, és ahogy a zenészek erre az energiára rátalálnak. Győri Noémi meséli, hogy az ő Koltai Katalinnak közös átdolgozásaikat nem egyszer befolyásolta már a közönség reakciója, ez a finom és pótolhatatlan műszer, holott előzőleg a próbákon – ők ezt „kísérleti laboratóriumnak” nevezik egymás közt – már bőven csiszolgattak a darabon. Akármilyen profi is az összjáték, a zenekaroknak is szüksége van ilyen labor- vagy műhelymunkára, és a közönség számára sem pótolható az emberi közelség inspiráló ereje.
Egyelőre elképzelni is nehéz, milyen lesz a jövő élőzenéje. Keringenek már a neten az egyik legnagyobb berlini színház nézőteréről készült felvételek, a széksorok erősen foghíjasak, hogy a távolságtartást alkalmazzák – így azonban a nézők is gyakorlatilag megtizedelődnek majd (egy ilyen színházba régen is nehéz volt jegyet kapni, ezután már szinte lehetetlen lesz). A könnyűzenei koncertekhez foszforeszkáló és szivárványszínben világító búvárruhákat javasol egy élelmes új cég, már el is kezdték gyártani. Ennek szellemében elképzelem akkor a MÁV Zenekar koncertjét, mondjuk az Olasz Intézetben (a program szerint hatodikán Daniel Boico vezényelne, többek közt Ravelt). Legyen fantáziánk: tíz-tizenöt ember ül egymástól jó pár méternyire, légmentesen záródó, világító búvárruhában… Jó, de hogyan fogják megoldani a tökéletes hangot? Búvárruha, mikrofon… És ugyanez a zenekaron? Képzeljünk el egy foszforeszkáló fuvolistát?
Hm. A jelen helyzetből kiindulva bármi megtörténhet. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy létezhet olyan világ, ahol a klasszikus zene hallgatása életveszélyes. Kicsit megnyugtató, hogy Noémi szerint már létezik fuvolára is olyan (eredetileg a szabadtéri előadások szélvédelmére szánt) védőeszköz, amely jórészt megakadályozza, hogy a vírusok bejussanak a légtérbe. Zongorázni lehet szájmaszkban – de vezényelni biztosan jóval nehezebb. Az is kísérleti laboratórium lesz, hogy vajon szemvillanásokból is megértjük-e egymást, hogy mit kezdünk a takaréklángra állított metakommunikációnkkal. Lefordíthatóak-e azok a gesztusok, azok a mimikai formák, amelyeket egész másmilyennek szoktunk meg?
Át tudjuk-e vinni a teljes egyéniségünket ezen a krízisen, eljutunk-e „lélektől lélekig”?
Nagyon drukkolok, hogy legalább azok a programok lefolyhassanak a régi terv szerint, amelyekhez nem elengedhetetlen a közönség jelenléte. Hallom, hogy a zenekar Zádor Jenő műveit tervezi CD-re venni – erre talán van még némi esély. Ha létrejön ez a felvétel: azonnal történelem lesz, hiszen nemcsak a minősége miatt válik majd különlegessé. Reméljük a legjobbakat!
