Papageno Radio
Címlap Magától értetődő lépések – beszélgetés Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel

Magától értetődő lépések – beszélgetés Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel

A tánc világnapja alkalmából Táncművészetért kitüntetést kapott Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel beszélgettünk, akinek nem véletlen a műfaj iránti különleges érzékenysége és elkötelezettsége.

Táncművészetért díjat kaptál, jelmeztervezőként, de a színházcsinálást te tánccal kezdted, jóval a jelmeztervezés előtt.

– Kicsi koromtól nagyon intenzíven érdekelt a képzőművészet, de közben balettórákra is jártam. Aztán fölvettek a Kisképzőbe, és amikor egy barátnőm elkezdett jazzbalettozni, elkísértem őt, és ottragadtam. Majd jött a felismerés, hogy mindaz, ami számomra fontos – a képzőművészet, az irodalom, a tánc – a színházban egyesül. Annyira erős volt ez bennem, ráadásul lázadó kamasz is voltan, hogy azt gondoltam, ehhez nekem nem kell főiskolára mennem, hanem azonnal gyakorlatban kell magam kipróbálni. Angelus Ivánnál jazzbalettoztam. Pont érettségiztem, amikor valaki egy óra után megkérdezte, nincs-e kedvem felvételizni Malgot István társulatába, mert épp táncost keresnek. Elmentem, felvettek, és gyakorlatilag azonnal megvalósult az álmom, hogy bekerüljek egy színházba. Néhány hónappal később már kisebb szerepeket táncoltam. Közben kiderült nekik, hogy a tánc mellett jelmezeket is tervezek – ami 16 évesen már konkrétan megfogalmazódott bennem, csak sokáig nem tudtam, eldönteni, hogy mi szeretnék lenni egy színházban, mert leginkább minden szerettem volna lenni –, és akkortól kezdve mint jelmeztervező és jelmezkészítő is dolgoztam a társulatban. Aztán volt egy pont, amikor azt éreztem, kinőttem ebből, és felvételiztem az akkori Képzőművészeti Főiskola látványtervező szakára. Azonnal felvettek, ami nekem a mai napig egy csoda, mert a Kisképző után mégiscsak kimaradt hét év, ami a rajzolást illeti.

Csipkerózsika (Pécsi Balett) – fotó: Mihály László

– Egy felelős, felnőtt, szabad életből ültél vissza az iskolapadba. Ezt hogy élted meg?

– Érdekes élmény volt, de utólag azt látom, pláne azzal a tapasztalattal, hogy később tanítottam is ott, hogy akiket fiatalon vesznek fel, 18-19 évesen, még nem tudják, mennyire komplex ez a szakma. Nekem szerencse volt, hogy láthattam, hogyan működik egy színház. Vannak különleges adottságú gyerekek, de frissen kikerülve az iskolapadból – és nemcsak a középiskolából, hanem van, hogy akár az egyetemről is – egyszerűen hiányoznak színház gyakorlati működését illető tapasztalatok. Ezeket az egyik oldalnak borzasztó nehéz elmagyarázni, a másik oldalnak pedig borzasztó nehéz megérteni.

– A táncosi múltad, a színpadi előadói tapasztalatod az anyaghasználattól a szabásvonalakig hogyan köszön vissza a jelmezeidben?

– Azt hiszem, másképp közelítek a táncosokhoz és a színészekhez azért, mert én is átéltem azt, hogy milyen színpadon lenni, és milyen, amikor egy ruhát rád adnak.

A jelmeztervezés nagyon mély empátiát igényel.

Abban a pillanatban, amikor elkezdesz gondolkodni, a táncos, a színész helyébe, testébe, szerepébe kell képzelned magad. Az ő mozdulataihoz kell tervezned a ruha vonalait és választanod az anyagot. Egy merev textil visszafog, egy könnyű muszlin repül vele, a ruha is táncol. Ha tudom, hogy sok emelés lesz, másképp kell például a vállnál varrni. A táncban a testet kell hangsúlyozni, az izmok megmozdulását. Mutatni kell, nem eltakarni.

– Miközben ez, úgy képzelem, borzasztó nehéz dolog. Márk Tivadar fogalmazott egyszer úgy, hogy a táncjelmez nagyobb feladat, mert sokkal kisebb felületed van arra, hogy a ruhában is megmutasd a figura karakterét, jellemzőit.

– Ez abszolút így van. Nemrég csináltuk a Csipkerózsikát Bozsik Yvette-tel Pécsen. A koreográfia a klasszikus balettből indult, és ehhez igazodtak a jelmezek is. Sokat kellett befelé figyelnem – direkt nem az agyalás szót használom, mert nem gondolkodás útján születnek meg az új dolgok, hanem megtaláljuk őket, ha nyitottan, elengedett figyelemmel figyelünk befelé.

Ide kapcsolódik:
Bozsik Yvette: „A hagyományból merítünk, de korszerű színházi eszközöket használunk”

– Számodra milyen a jó színház?

– Olyan, ami minden érzékszervre hat, a látásra, a hallásra, a gondolkodásra és az érzelmekre. Lehet, hogy ez csak az én mániám, de én a komplex színházi hatásban hiszek. Azt hiszem, ezért szeretek annyira Yvette-tel dolgozni.

– A táncos múltban kötődtetek össze?

– Nem, de sorsszerű találkozás volt. Még főiskolás voltam, amikor megismerkedtünk Veszprémben, ahol Paál István rendezte A szabadság vendége című előadást, Yvette volt a koreográfus, én pedig a jelmeztervező. Nagyon „egymásra örültünk”, én legalábbis így emlékszem. A diploma után szerencsés módon a Katona József Színházhoz kerültem, ahol szintén ott volt Yvette, látta a munkáimat, és arra kért, hogy dolgozzunk együtt. Ez 1994-ben történt, és azóta folyamatosan tart.

– Konfliktusmentesen?

– Igen. Talán az elején volt egy-két apróbb konfliktus, de azok alapvetően félreértésekből vagy nem-kommunikációból adódtak. Az utóbbi időben pedig, ahogy egyre érettebbé váltunk emberileg és alkotóilag, ez a kapcsolat is egyre mélyült. Ma már ez nem egyszerűen együttdolgozás vagy együttműködés, hanem komoly barátság is közöttünk, ami ritkaságnak számít, egy csodának élem meg, és azt érzem, még mindig vannak feltáratlan mélységei.

– Egyáltalán nem mindegy, hogy egy előadásban a jelmez milyen hátteret kap, hogy megfelelő figyelem, fókusz kerüljön rá, ezt a hátteret pedig a díszlet adja. A díszlettervezővel te hogyan dolgozol?

– Mondok egy nevet: Cziegler Balázs. Yvette-tel és vele jó ideje dolgozunk együtt, és ezeket a munkákat ünnepnek élem meg. Ő egy olyan tervező – és ez is nagyon ritka –, akivel nagyon érezzük egymást. Ez már az egyik első közös munkánknál kiderült. Én nagyon színes ruhákat találtam ki, és amikor találkoztunk, hogy a terveket egyeztessük, megjegyeztem, hogy szerintem ezek fehér térben mutatnának jó. Ő pedig, anélkül, hogy előzetesen bármit beszéltünk volna, elővette a vázlatait, amin fehér volt a tér. Azóta ez oda-vissza működik.

Számomra fontos, hogy legyen egyfajta intellektuális, ízlésbeli, emberi, szellemi és lelki kapcsolat az alkotócsapatban, hogy minden szívből jövő legyen.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szakadok bele egy-egy előadás létrehozásába, vagy hogy ne működne a munka a kémia nélkül is, profin ki lehet csiszolni, de az a tapasztalatom, hogy úgy hosszadalmasabb, körülményesebb. Így meg olyan, mint egy tánc, amiben magától értetődően következnek a lépések egymás után.

Cziegler Balázs, Berzsenyi Krisztina és Bozsik Yvette a Csárdáskirálynő olvasópróbáján – forrás: Budapesti Operettszínház

– Mivel te a másik oldalon is álltál, fönn, a színpadon, ezért pontosan tudod, hogy kész jelmez mit tesz hozzá a karakterhez, de azok csak az utolsó hétre érkeznek meg, ráadásul akár az utolsó pillanatig alakulhatnak. Nem lenne ideálisabb vagy praktikusabb, ha próbaruha meg jelzéskellék helyett azonnal a véglegessel lehetne dolgozni?

– Érdekes kérdés. Szeretek próbákra járni, ha nem is mindegyiken, de a fontos pillanatokban ott vagyok. Nézem, ami a színpadon történik, gondolatban „ráfényképezem” a tervet vagy a készülő ruhát a színészre, a táncosra, és látom, mi az, ami működik, ami pedig nem, azt a rendezővel egyetértésben módosítom még a ruha elkészülése előtt. Így egy csomó konfliktust meg lehet előzni. Szeretem, amikor a próbafolyamat nézése közben jön egy rendezői vagy színészi megnyilvánuláshoz egy ötletem és azzal tudom gazdagítani a nagy Egészet. Szeretek improvizálni. Engem kifejezetten inspirál, ha hirtelen kell megoldani valamit. Volt egy-két munkám, még nagyon a pályám elején, amikor kész jelmezekkel kezdtük a próbafolyamatot. És furcsa módon egyáltalán nem működött. Idő kellett, hogy rájöjjek, miért. Ha kész, változtathatatlan jelmezekkel indulsz neki, a nyitottság, a rugalmasság és a közös alkotómunka lényege, a színházcsinálás improvizatív jellege, a pillanatból születő ihlet veszik el.

– Ha a színházi jelmezeidre gondolok, játékosság, meseszerűség, el- vagy túlrajzoltság, a fantáziavilág és a nagyszabás jut eszembe, de semmiképp nem a realizmus. Ugyanakkor voltak filmes munkáid is, amik meg teljesen kortársi világban játszódtak.

– Igen, és bízom benne, hogy azok is mindig a helyükön valóak voltak. A pályám elején volt, hogy elvállaltam reklámot, ahol tényleg stylistra volt szükség, vagy dolgoztam filmekben, ahol minél realistább ruhákat kellett használni, ezt is szeretem. A táncból indultam, ez a műfaj az érzelmekből, a mély felismerésekből dolgozik, emellett pedig leginkább mindig a nagy látvány érdekelt. Ehhez azért gyorsan hozzátenném, hogy

a nagy látvány nem feltétlenül sok pénzbe is kerül, mert a kevésből és a hiányból is ki lehet hozni csodákat,

persze azért jó úgy dolgozni, hogy minden körülmény bőségesen adott. De az önismerethez idő kellett, arra, hogy magamban felismerjem, hogy rájöjjek, valójában miért választottam ezt a szakmát, és miért csinálom. Nagyon tisztelem azoknak a munkáját, akik a rendező kérésére tíz fekete pólót és melegítőt visznek, de az én helyem máshol van, jó volt ezt tudatosítani. Nem úgy, hogy én jobb vagyok, ők pedig rosszabbak, hanem egyszerűen más ad nekem örömet, mindenkinek megvan a maga helye, ahol feltöltődik örömmel, így teljes a világ.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X