Ha nincs a koronavírus-járvány, ma tartották volna a pécsi Kodály Központban a Trianon-kantáta ősbemutatóját, amelyet Visky András szövegére komponált Gyöngyösi Levente zeneszerző. Bár a Pannon Filharmonikusok hangversenye elmaradt, az író, költő, dramaturg, színházelméleti szakemberrel korábban, még a darab alakulása közben készített interjúnkat a téma fontossága miatt megosztjuk a Papageno olvasóival.
– Ön sok műfajú író, de talán ilyen felkérése még nem volt. Hogyan fogadta a felkérést, és hogyan indult a közös gondolkodás a zeneszerzővel, Gyöngyösi Leventével?
– Dolgoztam már zeneszerzőkkel, két operalibrettót is írtam Demény Attilának, egyszer Selmeczi Györggyel is írtunk közösen egy Vasárnapi iskola című, számomra „csupaboldogság” bibliai zenés játékot. Ezek mind kész produkciókká lettek, az operákat több változatban is játszották már, az Áhítatok című Demény-kórusmű meg a George Orwell Állatafarmja alapján írt opera Hungaroton-lemezen is elérhetők.
[add_single_eventon id=”86596″ ]
Gyöngyösi Levente munkáit már korábbról ismertem, a Gólyakalifát például a Kolozsvári Magyar Operában láttam, és mivel folyamatosan vadászom a kortárs zenét, az ő kórusműveit is hamar fölfedeztem: Orbán Györgytől Gyöngyösihez vezet az út. Munkakapcsolatunkat viszont egy váratlan, minden mozzanatában revelatív együttműködés alapozta meg: Az ember tragédiájából írunk közösen operát.
Gyöngyösi Levente hívott föl, hogy volna-e kedvem vele dolgozni a Madách-mű zenés színpadi változatán, és hát az előkészítő beszélgetések, a nagyon személyessé váló, az idő váratlan, mindig ismeretlen mélységeit visszhangoztató munkafolyamat, ami még tart persze, barátokká tett bennünket. Ez tehát a kezdet, ami nem egy „volt”, és semmiképpen sem egy befejezett múlt, remélem, hogy további közös zenés színpadi kísérlet előtt nyílt út előttünk.
– Drámaíróként és dramaturgként pontosan tudja, hogy a színpadnak vannak törvényszerűségei – lehetőségei és korlátai egyaránt –, ami azt is jelenti, hogy a szöveg nincs kőbe vésve, az organikusan módosul(hat) a próbafolyamat során. A zenében milyen törvényszerűségeket tapasztalt, hogyan alakult ennek a fényében a szöveg? Olyan gyakorlati, nagyon praktikus momentumokra gondolok, hogy kellett-e például azért módosítani, hogy az énekeseknek könnyebben lehessen artikulálni bizonyos hangokat.
– Az előadásra szánt szövegnek az énekhez hasonlóan a színészből-énekesből kell kiindulnia. Egy hangszer csak akkor tudja megmutatni végtelen lehetőségeit, ha tiszteletben tartjuk a kifejezés határait: ebből a szép paradoxonból épülnek fel a színpadi kompozíciók, és a műalkotások általában. Én egy modernista alkatú és gondolkodású színpadi szerző vagyok, valamennyi munkám olykor egészen extrém kísérlet is egyben, de
soha nem a saját anyagomhoz ragaszkodom, hanem a vágyott egésznek rendelem alá a szövegjavaslataimat.
Organikus egész a zenemű, nem baj, ha a szövegre egyáltalán nem is figyelünk föl, mindennek zenének kell lennie. A darabjaim ráadásul főként szabadversekben íródnak, ezek esetében is a dramatikus hangzást, és nem csak az információ- vagy emócióközlést gondolom meghatározónak. Ha zeneszerzőnek írok szöveget, akkor elsőre a dramatikus ritmust tartom a legfontosabbnak, és ezt mintegy térbeli konstrukcióként fogom fel. Az oratorikus forma már nagyon régtől fogva izgat, de ebben is leginkább a közös éneklés lehetősége, ami szédületes pillanatokkal tud megajándékozni. Gyermek- és fiatal felnőtt koromban énekeltem kórusban, nagy családban nőttem fel, mi magunk is kórust alkottunk otthon, négy hangra énekeltünk, harmóniumon kalimpáltunk a magunk és a kis falusi református gyülekezet örömére. A szövegen örömmel módosítok bármilyen helyzetben, hiszen Gyöngyösi Levente zenéje nem értelmezi a szöveget, hanem megalkotja azt egy komplex zenei kompozícióban.
– Trianon 100 éve történt, de még ma is indulatokat kavar, talán leginkább a kibeszéletlenség miatt, ami vonatkozik az egyéni sorsokra, a történelmi kontextusra és távlatokra. Mintha nem lehetne – paradox módon – az érzékeny személyesség mellett vagy mögött egyszerre tényszerűséggel, és ha nem is objektivitással vagy távolságtartással, de mégis egy külső szemszögből való rátekintéssel kezelni a témát. Illetve talán mégis, hiszen – érzetem szerint – az Ön drámáiban a múlt feldolgozása ezen a nagyon különleges szűrőn keresztül történik. Tudom, hogy roppant komplex kérdés, de mégis: Ön hogyan látja, hogyan lehet és kell „jól emlékezni”?
– Hiszek a közös katarzis lehetőségében, ez volna számomra a színház, és hát persze az előadóművészetek lehetetlen lehetősége is. Azért mondom, hogy lehetetlen lehetőség, mert a katarzis feltétele az, hogy a történelmet mint közös történetet mondjuk el és éljük át, mint a lehető legközvetlenebbül a magunkét. A katarzis éppen az indulatoknak a legfontosabb szabályozója, mindig is az volt a színház kegyelmi pillanataiban. Én a Máté- vagy a János-passiót is mint a magamét énekeltem, nagyon szerényen, sőt nevetségesen persze, de annál eltökéltebben, és így egy igazán véres és abszurd, minden mozzanatában igazságtalan eseménysorozat az evangélium, tehát az örömhír forrásává lett valahogy.
Egy alkotó ember számára Trianon elsősorban „alulról” megfogható és emberi történetként mondható el és élhető át, legalábbis ezt remélem. A meglehetősen arctalan és ijesztően érzelemmentes történelemmel szemben csak a nagyon személyes és bensőségessé vált történet tud megállni.
Ez mindenestől fogva a költészet és a zene lehetősége, az emberi méltóság feltétlen tisztelete tudniillik. Emlékezni magunkra érdemes, mert csak magunkra lehetséges, arra tehát, hogy milyen ujjlenyomatokat hagyott rajtunk egy időben már viszonylag távoli kataklizma, ami viszont megváltoztatta a föld felszínét számunkra. Itt Kolozsváron például több neve van egy utcának, különböző nemzedékek más és más utcaneveket használnak, több párhuzamos város létezik egymás mellett. A múlt időnek is van egy sajátos jelen idő-dimenziója, és a jelen időnek is egy éles múlt ideje.
Trianon-nyelven beszélünk, sokszor nemcsak magyarul, hanem románul, angolul, németül vagy franciául is. A GPS nekivisz a városfalnak vagy a Szamosnak, a zene visszhangoztatja az időt, és a felelős ittlét örömét nyújtja. És van még egy súlyos feltétele a katarzisnak, ez pedig az, hogy az önsajnálat tilos. Az emlékezés az önmagunk elfogadásának szép, fáradságos és fölemelő gyakorlata.
