Amikor ránézek Waskovics Andreára, azok a hatvanas évekbeli, finomarcú színésznők jutnak eszembe, akiknek semmi művi, semmi mesterkélt nem volt a játékukban. Valahogy érzi az ember, hogy erre születtek. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Andrea gyerekként még orvosi pályára készült. Szerencsére másképp döntött, megmászta a „hegyet”, ahogy ő mondja, és kilépve a Színművészeti Egyetem kapuján, belevetette magát a munkába. Az általa választott szerepet egyelőre csak néhány alkalommal tudta eljátszani, az élet közbeszólt. Remélhetőleg, már nem kell sokat várni, és sok pályatársával együtt, újra láthatjuk őt a színpadon.
– Mindenki más és más indíttatásból választja a művészpályát. Nálad ez hogyan történt?
– A szüleim sokat jártak színházba s mindig vittek magukkal. Szerettem a szép ruhákat nézni, és magamba szívni a színpadról áradó illatot. A tévében ment egy sebészekről szóló sorozat, akkor nagyon úgy éreztem, hogy igen, én sebész leszek. Nem tartott sokáig. Aztán az apácai lét foglalkoztatott. Különös csodálattal szemléltem létezésüket.
– Mi jut elsőre eszedbe a felvételi napjáról?
– A legelső, ami eszembe jut, hogy rettenetesen izgultam. Amikor az első rostára mentem beléptem, a Rákóczi úti épületbe, egy hosszú zöld lépcsősor fogadott. Olyan, mint az Óz a nagy varázslóban. Ez valamennyire megnyugtatott. A csúcson egy ajtó állt. Csend volt. Megmásztam a „hegyet”, és amikor kinyitottam az ajtót, már hangzavar, sok ember, akik mind a felvételire vártak. Onnantól képszakadás…
– Azért remélem, az egyetemi évekből sok emléket őrzől. Melyik az, amelyik a leginkább megmaradt?
– Eddigi életem legeseménydúsabb 5 éve volt.
Úgy érzem, lettek mestereim, akikhez bármikor fordulhatok tanácsért, valamint sok kedves jó barátom.
Szerettem az osztályomat, jó volt velük dolgozni. Nagyon erősen él bennem az utolsó Sirály előadás, amit Zsótér Sándor rendezett. Fontos volt számomra. Ezt játszottuk utoljára közösen az osztállyal, és ezt tudtuk is. Az iskola aulájában volt a helyszín. A darab végén egy teniszbíró székben álltam, az osztálytársaim pedig lent táncoltak. Néztünk egymás szemébe, jól megnéztem mindenkit, hiszen nem tudhattam, lehet, hogy valakivel akkor játszom utoljára együtt. Ott valami véget ért, de az az 5 perc nagyon erősen megmaradt bennem.
– Pegeent választottad A nyugat császára című darabból.
– Ezt a darabot mutattuk be utoljára a Pesti Színházban, és körülbelül hármat tudtunk belőle játszani a kialakult helyzet miatt. Friss az élmény és kicsit félbehagyott is. Pegeen a helyi kocsmáros lánya, rendkívül karakán, szókimondó, nyers, kiáll az igazáért, felelőségteljes, és erős vágy hajtja a jobb és szebb élet felé. Nem akar beletespedni abba, ami éppen körbeveszi. Dacos, erőteljes jelenség. Azonban belül, a lelke mélyén, miután találkozik a szerelemmel, azzal a férfivel, aki életre kelti a pillangókat és a virágos rétet, egy kislány áll fehér ruhában, piros arccal, remegő kézzel. Ez a csodás kettősség tetszik benne. Illetve nagyon kifejező egy-egy reakciója, ahogyan
ösztönösen reagál a körülötte történő monotonitásra.
– Miért volt fontos a megformálása?
– Jó érzés volt másfél órára ilyen nyersen bátor nőnek lenni.
– A bátorság egy fontos tulajdonság.
– Azt érzem, minden szerep megismerésekor tanulok tőlük. Daisytől törékenységet (A nagy Gatsby – a szerk.), bájt, felszínes, vidám, csiripelő csevegéseket, gyönyörű ruhákat, ékszereket viselni, a szerelemben biztonsági játékot. Pegeentől földszagot, ösztönös, bátor cselekedeteket, belehalni „a férfi” által felépített álomvilág álmába, s ezután felriadni, letörölni a párát a szemem alól és menni tovább.
– Pegeen szerepe mit jelentett számodra szakmai szempontból?
– Nagyon élveztem a közös munkát, inspiráló volt. A szöveget nagyon plasztikusan kell mondani, ezzel voltak, illetve vannak küzdelmeim. Mivel egy kocsmáros nőt játszom, a pultban elég sok a kellék. Mindent ki kellett centiznem: mikor mit csinálok, mikor csapolom a sört, mikor törülgetem az asztalt, mikor viszem ki a poharakat és mikor zajonghatok a mosogatással. Ezek gyakorlást igénylő feladatok. Be kell osztani, hogy ne verjem szét a jelenetet. Nem mellesleg, megtanultam sört csapolni.
– Mi az a közös pont, ami benned és a megformált hősben is megvan?
– Talán minden nő életében van egy Christy, a „hős férfi”, a nyugat császára, aki hazugságokból és illúziókból épít közös jövőt.