1908. augusztus 21-én született és 1993. október 18-án hunyt el Feleki Kamill, aki Budapest szinte összes színházában fellépett. „Századunk színészetének alacsony óriása” – írta róla Molnár Gál Péter.
A kivételes mozgáskészségű Feleki Kamill táncos komikusként és karakterszínészként is a legnagyobbak közé tartozott, emellett elismert koreográfusnak számított, sőt, voltak évek, amikor a Film Színház Irodalom lap kolumnistája volt.
11 éves korától színésznek készült. Első óráit egy artistától vette, majd Rákosi Szidi színésziskolájába iratkozott be, ahonnan alig egy év után, 1927-ben szerződtette a Király Színház igazgatója. Fellépett kabarékban, revükben, esztrádokban is, de tagja volt a Vígszínháznal és a Madáchnak is. A leghosszabb ideig – két részletben – a Fővárosi Operettszínház társulatát erősítette, de ott volt az önálló zenés (musical)színháznak szánt Petőfi Színház alapításánál is.
Volt A képzelt beteg Arganja, a Koldusopera Peacockja, A doktor úrban Puzsér, a Napsugár fiúk magyarországi premierjén Willie Clark, a Kabaréban Schultz úr, a Luxemburg grófjában Sir Basil, a Csárdáskirálynőben pedig Miska.
Talán ez volt a legismertebb szerepe, de sokan emlékeznek rá az Állami Áruház Glauziusz bácsijaként is.
Tévéjátékok mellett filmekben is játszott – bár meglepően kevés alakítását őrzi a filmszalag -, köztük a legkülönlegesebb Gárdos Péter 1984-es Uramisten című alkotása, amelyben egy idős illuzionistát, egy egykori szabadulóművészt alakított, akinek a mutatványát, pontosabban annak a titkát egy fiatal artista próbálja megszerezni. Ezért az alakításért partnerével, Eperjes Károllyal megosztva megkapta a Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál Aranyplakettjét. Elismerték Kossuth-díjjal, megkapta az Érdemes és a Kiváló Művész kitüntetéseket.
Feleki Kamill szemérmes ember volt. Úgy tartotta, az a jó szerep, amire a néző akkor is emlékszik, ha az előadást már elfelejtette. „Ha Magyarországon kívül kellene élnie, talán Dániában tudna; kedvenc távoli városa London; színe a barna és a kék; évszakok közül legkedvesebb számára a tél, a szobából!” – derül ki a Film Színház Muzsika egy 1984-es cikkéből, amelyből az olvasó azt is megtudhatta, a magányosan élő művész pasaráti házában „a tárgyak rabja, a polcok, a szekrény, padlás zsúfolásig látszólag hasznavehetetlen apróságokkal, mert ugyebár lehetetlen megválni minden ajándéktól, minden emléktől”.
A színpadtól évek óta elbúcsúzva úgy tartotta, „a féltékenység a színházban valószínűleg kötelező, sőt, néha serkentő, hogy rég talán jobb volt színésznek lenni, merít a színésznek nimbusza volt, hogy a jó szerep az, amire emlékeznek, mikor talán már az egész darabot elfelejtették, hogy ma nehezebb, hidegebb, ridegebb a színészélet, mégis újra kezdené…”
A színpadtól az Operettszínházban búcsúzott, utoljára 1978. június 9-én lépett fel. Nem egyszerű emberi sértődésből, mint az egy, a 80. születésnapjára megjelent interjúból kiderült, hanem profizmusból. Aznap este ugyanis a Kabaréba betegség miatt egy fiatal színésznőnek kellett beugrani, és csak a súgóra hagyatkozva tudta vállalni az előadást. Feleki Kamill azt mondta a szünetben, inkább fogják rá, hogy nem tudja folytatni az esti játékot, és adják vissza a közönségnek a jegyárat, mert ő így képtelen a színpadra lépni. A vezetők a táblás házra hivatkozva ezt nem engedték, az előadás végén pedig megnyugtatták a művészt, hogy minden rendben ment le. Feleki úgy érezte, átverték a nézőket.
Selypsége adottság volt, színpadi csetlés-botlásait minuciózusan kidolgozta. Ha megbántotta valaki, azzal az emberrel később nem tartotta a kapcsolatot, ha valahol megbántották, oda többet nem ment. Miután a színházból távozott, kellékeitől is megvált, és állítólag csak egyetlen fellépőruháját őrizte meg – arra az esetre, ha valaki mégis írna neki színdarabot.
