Antal Mátyás karmester, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, a Zeneakadémia tanára idén ünnepli 75. születésnapját. Legközelebb szeptember 23-án, szerdán láthatja őt a budapesti közönség a Müpa Felfedezések sorozat keretein belül felcsendülő koncerten, amelynek fókuszában 20. század eleji zeneszerzők állnak. A művészt a programban szereplő darabokról kérdeztük, de választ kapunk arra is, milyen összefüggés lehet Till Eulenspiegel és egy művész élete között.
– Alkotó művészként milyen a közérzete a járványhelyzet alatt?
– A művészek, így a muzsikusok is nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem szeretem, amikor egy hamis, manipulált közvélemény munkát nem végző rétegként minősíti őket. Azt gondolom, hogy a társadalomban mindenkire egyformán szükség van, a krízis után vissza kell térnünk a normális életünkhöz.
– Tudnak előre tervezni ilyen időszakban a Miskolci Szimfonikus Zenekarral?
– Sajnos tavasztól kora nyárig – mint mindenki másnak – a mi koncertjeink is elmaradtak. Júniustól már adtunk szabadtéri koncerteket, augusztus végén pedig sikerült elmaradt bérleti hangversenyt is pótolnunk, most pedig nagy várakozással készülünk a szeptember 23-i Müpa-beli koncertre, a „Szimfonikus felfedezések”- sorozatban, ahol a zenekar mellett két kiváló fiatal szólista, Szokolay Ádám és az osztrák Dominik Wagner is közreműködik.
– A koncerten leginkább 20. század eleji darabok hangzanak majd el, és fontos szerep jut az évfordulóknak is.
– A négy elhangzó műből kettő az 1900-as évek elején született. Richard Strauss Till Eulenspiegel vidám csínyjei című szimfonikus költemény a 19. század végéről való, Bartók I. zongoraversenye pedig 1926-ból. A programot két későromantikus alkotás keretezi, Webern műve, az Im sommerwind (Nyári szélben), a szerző utolsó, még nem opus-számmal ellátott, fiatalkori alkotása, Bruno Wille német költő verse nyomán íródott, egyértelműen Wagner hatását mutatja, még nyoma sincs a rendkívül koncentrált Webernnek.
Az est második darabja Bartók I. zongoraversenye, amelynek szólistája Szokolay Ádám lesz, aki a 2019-es Bartók Világverseny győzteseként már kiválóan játszotta ezt a művet. A szünet után Koussevitzky fisz-moll nagybőgőversenye következik, Dominik Wagner szólójával. A szerző nemcsak híres karmester, de pályája elején jelentős nagybőgővirtuóz is volt, ezért is születhetett meg ez a mű, ami a hangszer kevés concertóinak egyike. A koncertet pedig a már említett Strauss-művel, a Till Eulenspiegellel zárjuk.
A koncert részben az évfordulók jegyében hangzik, szeptemberben emlékezünk Webern és Bartók halálának 75 évfordulójára, és talán szerénytelen a párhuzam, nemrég töltöttem be a 75. életévemet így többek között ezért is különleges számomra ez a hangverseny.
– Nyilatkozta, hogy a Till Eulenspiegel személyesen is igen közel áll önhöz, miért?
– A Tillnek van egy rendkívül kifejező, ma már alig ismert alcíme is: „Régi csibésztörténet, rondóformában.” Telitalálat. A darab motivikus gazdagsága, hangszerelése, elevensége, karakterábrázolása mindig lenyűgözött. És az, hogy Till jó kedélyét még az akasztófa árnyékában sem veszítette el.
– Ha már az értékeknél tartunk, hasonló közvetítő szerepe lehet a klasszikus zenének is?
– Lényegében igen. A műfajnak kétféle megnevezése a komolyzene és a klasszikus zene, valójában egyik sem szerencsés. A „klasszikus” ebben a konstellációban inkább az örökérvényűségre, mintsem a klasszikus stílusra utal, a „komolyzene” szó jelentése túlságosan komor, az ebben nem jártas közönségben óhatatlanul poros érzetet kelt, pedig valójában ez nagyon is élő és friss műfaj, és amivel csupán egyetlen óriási feladatunk van, meg kell őriznünk és át kell mentenünk az utókornak. Sokszor úgy érzem, mintha teremőr lennék egy képtárban, őrködöm és időről időre letörlöm a port a rám bízott alkotásokról.
– Hogy érzi, „teremőrként” jobban kell most figyelnie, mint pl. 30-40 évvel ezelőtt?
– Azt kell mondanom, hogy igen. Sajnos, úgy veszem észre, hogy manapság a külsőségek, a „olcsó” térhódítása feltartóztathatatlan. A korábbi évtizedekben sok nívós műveltségi vetélkedőt láthattunk a televízióban, ma már ezeknek nyoma sincs. A gondolkodásnak ezt a beszűkülését nagyon ijesztőnek találom.
– Sokszor mondja, hogy megváltozott a karmesterek jelentősége, szerepe az elmúlt évtizedekben. Ön szerint milyen az ideális karmester? Meg lehet ezt fogalmazni?
– Azt hiszem ennél vitatottabb foglalkozás aligha létezik. Tagadhatatlan, hogy az aura, a személyes kisugárzás rendkívül fontos. A pályám elején, fuvolistaként sokat játszottam színházakban is, és személyesen csodálhattam a régi nagy színészek, egy Bessenyei vagy Sinkovits színpadi erejét. Ahogy beléptek a színpadra, minden szempár rájuk szegeződött, egyszerűen nem lehetett nem rájuk figyelni. Az maga volt a csoda, ha időről időre egy-egy ilyen súlyú karmesterrel is találkozhattunk. Úgy érzem, ez a karmesterség nem megtanulható része. Ilyen volt Ferencsik János, akinek a keze alatt közel 17 éven át volt alkalmam dolgozni. A karmesterség elengedhetetlen része a technikai tudás, a mozdulatok, az a képesség, hogy mindig a megfelelő módon tudjuk jelezni a muzsikusoknak, hogy mi az adott műről való elképzelésünk és végül, ami ezzel szorosan összefügg, a stílusismeret, a zenekarban, vagy énekkarban való zenei gondolkodás.
– Ön a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője. Hogyan látja, mik a legfontosabb közösségépítői feladatok egy nemzeti zenekar esetében?
– Számomra fontos a kollégiális vezetés, partneri gondolkodás. Azt gondolom, hogy igazi alkotómunka csak ilyen környezetben jöhet létre, fontos az odafigyelés és a jó közérzet. Hiszek abban, hogy az alapos felkészüléshez idő kell, és ezt biztosítanunk kell a zenekarnak, hiszen igazi minőséget elegendő mennyiségű próba esetén tudunk csak nyújtani. Azt is gondolom, hogy egy művészeti vezetőnek vagy zeneigazgatónak nem szabad állandóan vezényelnie a saját zenekarát, lehetőséget kell biztosítani más karmesternek, ez a változatosság jót tesz mind a közönségnek, mind az együttesnek. Célom, hogy minél több fiatal karmestert vonjak be a zenekar életébe, hiszen a fiatal karmesterek amúgy is ritkán jutnak zenekarhoz, pedig ez nélkülözhetetlen a fejlődéshez. Gondolja el, egy karmester nem tud otthon, egyedül gyakorolni, mint a hangszeres művészek, számára az igazi gyakorlás akkor kezdődik, amikor elindul az első próba, amikor találkozik a zenekarral.
És ami a saját zenekarom házatáját illeti: nagyon szomorúnak tartom, hogy diplomás, tehetséges muzsikusok megalázóan kevés fizetésért dolgoznak nálunk, nagy odaadással és ügyszeretettel. Ezen mindenképp változtatni kell, jómagam is azon vagyok, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek szükségesek az igazi alkotói légkör létrejöttéhez.
– Volt hangszeres művész, játszott zenekarban, vezényelt kórust és szimfonikus zenekart itthon és a világ szinte minden táján. Ilyen gazdag pályafutással a háta mögött, mi az, amit szeretne megvalósítani? Vannak esetleg konkrét elképzelései is?
– Tudja, én alapvetően annak örülök, és arra koncentrálok, amit sikerült megvalósítanom, és nem arra, amit nem, természetesen bőven akad olyan mű, amit nem vezényeltem el, de nagyon sokat igen, és ebből tudok merítkezni. Ilyen kivételes pillanat volt, amikor alig másfél éve Mahler Nyolcadikját, az „Ezrek szimfóniáját” dirigálhattam, ami, azt hiszem, csak keveseknek adatik meg. Következő nagy tervem is Mahlerhez köt, A panaszos dal című kantáta háromtételes, ős-változatának magyarországi bemutatóját januárban dirigálom a Műpában, a Zuglói Filharmónia, a Honvéd Férfikar és a Szent István Oratóriumkórus élén. Végül megint a Till Eulenspiegel: ameddig tudom, megpróbálom megőrizni belső derűmet.
