A Várnegyed – s mondhatjuk, hogy az egész főváros, sőt, az egész ország – egyik legtöbbet emlegetett, legismertebb, legszeretettebb, nagy múltú műemléke a Nagyboldogasszony-templom, vagy ahogyan legtöbbször nevezzük, a Mátyás-templom. Zenei életének története teljes történelmünk része, amit két részben igyekeztem összefoglalni. Ma, az első részben megismerkedünk a templomnak mint épületnek történetével, a zenei élet történetét pedig a kiegyezésig követjük.
A templom első formájában a tatárjárás után, 1255 és 1269 között épült, kora gótikus stílusban. Háromhajós, álkereszthajós, kéttornyú bazilika volt. Részletformáiban az északfrancia gótikához igazodott, burgundiai késő román jegyekkel kiegészítve.
A későbbi évszázadokban többször bővítették, alakították. Nagy Lajos uralkodásának idején, 1370 körül készítették el nagy délnyugati kapuját, amely oromzatában Mária halálát elevenítette meg.
Miután 1384-ben a déli torony ledőlt, a sérült épületet a 14–15. század fordulóján nemcsak kijavították, hanem lényegesen át is alakították. Ekkor keletkezett a kora gótikus bazilika helyett a háromhajós, érett gótikus csarnoktemplom. Mátyás idejében is történtek az épületen jelentős változások: a déli mellékszentélyhez toldaléképítményt, valószínűleg királyi oratóriumot építettek, s ekkor építették fel újra a ledőlt tornyot. Gazdagodott belső díszítése is.
A török uralom súlyos megpróbáltatásokat hozott az épületre: 1541-ben mecsetté alakították, belső berendezése és falfestései elpusztultak.
Buda visszafoglalásakor már szerencsére nem érte kár. A ferencesek, majd a jezsuiták kapták meg, akik királyi és főpapi támogatással rendbe hozták; kollégiummal, illetve papneveldével bővítették, s a templom gótikus belsejét a későbbi évtizedekben gazdag barokk berendezéssel látták el.
1862-ben a főszentély alatti kriptában helyezték el III. Béla és felesége, Châtillon Anna földi maradványait, amelyeket 1848-ban a székesfehérvári bazilikában találtak meg.
Röviddel azután, hogy 1867-ben itt koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét, elkezdődött a templom nagyszabású és gyökeres helyreállítása a 19. század egyik legjelentősebb magyar építésze, Schulek Frigyes vezetésével.
A munka célja a kor fokozott reprezentációs igényeinek kielégítése volt az akkori felfogásnak megfelelő műemléki helyreállítás keretei között. Schulek munkájának eredményeképpen nagyjából a 13. századi állapotot adja vissza a nyugati homlokzat két alsó szintje, a főszentély és az álkereszthajó. A csarnokhajó a 14-15. század fordulóján történő átalakítás, a déli torony pedig Mátyás király építkezéseit érzékelteti. Állagában csupán az alapfalakra épült főfalak és hajópillérek magja eredeti, valamint részben a Mária-kapu és a nyugati kapu kis része. A falfelületek mindenhol újak, ugyanígy a hiteles helyükön lévő, hiteles formájú faragványok is. A korábbi barokk belső helyett Schulek gótikus ízlésű, az átépítésbe szervesen beleillő berendezést készíttetett. A fal- és üvegfestés tervezését Székely Bertalan és Lotz Károly végezte. A templom alakos festményei Lotz, a Szent István–kápolnában és a déli előcsarnokban Székely Bertalan munkái.
Az épületet 1944/45-ben ismét nagy károk érték, amelyeket a schuleki állapotnak megfelelően állítottak helyre 1954 és 1970 között.
A Nagyboldogasszony-templom mint a királyi Vár főtemploma – a 14. század elejétől a budai német polgárok plébániája – kezdettől országos jelentőséget kapott: fontos országos, nagy reprezentációt igénylő események: zsinatok, hálaadó- és gyász-istentiszteletek, esküvők helyszíne lett. 1308-ban itt koronázták meg Károly Róbert királyt. Bár 1867-ig a templom falai nem láttak több királykoronázást (ezek tradicionális helyszíne Székesfehérvár volt), az új uralkodó – koronával a fején – mindig a Nagyboldogasszony-templomban mutatkozott be a főváros és az ország népének.
Mivel ezen események fontos része a zene,
a templom nemcsak a történelemben és az építészetben, hanem a magyar zenetörténetben is kiemelkedő szerepet játszott.
Zenei élete már fennállásának első két évszázadban jelentős. A budai magyar polgárok templomához hasonlóan (melyből ma már csak a Mária Magdolna-torony áll a Kapisztrán téren) a Nagyboldogasszony-templom is tartott fenn iskolát, amelyben zenét is tanítottak, s a diákokból és más muzsikusokból a templomnak önálló ének- és zenekara volt. Zolnay László feltételezése szerint a budai magyar és német plébánia között a zenében is bizonyára vetélkedés alakult ki. Források bizonyítják, hogy 1494-ben a Nagyboldogasszony-egyház férfi- és gyermekkara II. Ulászló király udvarában már többszólamú darabokat énekelt.
A templom szerepének és zenei életének középkori fénykora igazán Zsigmond és a Hunyadiak korában bontakozott ki. Az abban az időben itt lezajlott országos reprezentációs ünnepségeken a királyi muzsikusok is közreműködtek, akiknek jelenléte kisugárzott a templom saját zenei együttesére. 1424-ben Zsigmond itt fogadta a görög császárt, akivel együtt vett részt az úrnapi körmeneten. Zsigmond kora óta volt szokás a fontos hadjáratok győzelmi zászlóit, jelvényeit a templomban elhelyezni, ünnepélyes hálaadás keretében. Mátyást is itt fogadták az ország főrendjei újonnan megválasztott királyként, itt zajlott a zenés ünnepi istentisztelet.
Nagy pompával ugyancsak itt tartották Mátyás esküvőjét első feleségével, majd 1446-ban második felesége, Beatrix koronázási miséjét.
Buda török kézre kerülésekor a gyorsan dzsámivá alakított templomban mondatott Szulejmán szultán hálaadó istentiszteletet. 145 éven keresztül naponta ötször felhangzott a toronyban a müezzin éneke, s a környező utcákon török hegedűsök, síposok zenéltek.
1686-ban, Budavár visszafoglalása után a jezsuita rendház kapta meg a templomot. A szomszédságában létesített rendház, gimnázium és főiskola megfelelő hátteret teremtett a liturgikus zenei élet újjászervezéséhez és magas szinten tartásához. A rendi énekesek mellett rövidesen szólamonként egy-egy fizetett énekes, valamint hangszerjátékosok (hegedűsök, csellista, bőgős, oboisták, trombitások, üstdobos és orgonista) tartoztak a rendszeresen muzsikáló együtteshez. Előadásukban a jezsuiták által művelt barokk stílusú nemzetközi egyházi zene hangzott fel: részben Bécsben működő osztrák, valamint ott letelepedett külföldi zeneszerzők (Caldara, Fux, Porpora, Richter), illetve további, főleg olasz nemzetiségű szerzők (Vivaldi, Albinoni, Carissimi, Corelli) művei.
Olvasás közben/után vegyünk részt egy virtuális túrán!
Miután XIV. Benedek pápa 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, Mária Terézia Buda városát ruházta fel a templom kegyúri jogaival. Ekkor zenei téren a szoprán és alt szólamokban a fiú énekeseket nők váltották fel, s a zenekar gerincét is hivatásos muzsikusok alkották. Tovább bővült a hangszerjátékosok és a kórusban alkalmazott kisegítők száma, lehetővé téve nagyobb szabású misék műsoron tartását. A repertoárban a „rendi” szerzők helyét átvették a bécsi klasszika mesterművei, s a városi tanács által kinevezett világi karnagyok egyházi darabjai. A 18-19. század fordulóján jeles karnagy volt Seyler József (1778-1854). Az ő vezényletével
a Mátyás-templomban gyászmise keretében hangzott fel először Mozart Requiemje.
Seyler maga is komponált egyházi zenét, d-moll miséje ma is a repertoár része. A 19. század közepének jeles regens chori-ja volt Adler György (1789-1862). A termékeny zeneszerzőt és kiváló karnagyot, aki korábban a győri székesegyházban működött, illetve hegedűsként alapító tagja volt a Táborszky vonósnégyesnek, 1838-ban nevezték ki a templom zenei együttesének élére.
Hangszeres darabok mellett egyházi műveket is komponált, amelyek felhangoztak a templomban. Azt is érdemes megjegyezni, hogy lányát, Ádler Adélt, aki maga is kitűnően képzett zongorista volt, Erkel Ferenc vette feleségül. Esküvőjük is itt volt 1839. augusztus 17-én.
A templom a 19. század közepétől kezdte visszanyerni középkor végi, országos szerepkörét. Mint már érintettük, 1862-ben helyezték el ünnepélyesen a kriptában III. Béla és felesége hamvait.
1867-ben nagy pompával itt koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét. E szertartás keretében hangzott fel először Liszt Ferenc Koronázási miséje.
Liszt, aki élete nagy részét külföldön töltötte, 1839/40-től egyre erősebb szálakkal kötődött szülőföldjéhez. Tudott a kiegyezés előkészületeiről, s mivel figyelme az 1860-as években egyre inkább az egyházi zene felé fordult (1865-ben vette fel az alsóbb egyházi rendeket), nagyon szerette volna, ha őt bízzák meg a történelmi jelentőségű napot megpecsételő koronázási mise megírásával. Jó barátja, Augusz Antal közvetítésével a megbízást meg is kapta Scitovszky hercegprímástól, s el is készült a kompozícióval (Graduáléval 1869-ben egészítette ki). A megvalósítás azonban – ugyanúgy, mint az Esztergomi mise esetében – az udvari szabályzatba, s világi és egyházi személyek intrikáiba ütközött.
A magyar közvélemény, amikor értesült Bécs kerékkötő szerepéről, nemzeti méltóságában érezte sértve magát, s jeles politikusokból és zenészekből álló bizottság magához Erzsébet királynéhoz fordult. Kompromisszumos megoldás született: Liszt miséje elhangozhatott, de a bécsi udvari muzsikusok előadásában, az udvari karnagy vezényletével. Liszt, aki meghívót sem kapott az eseményre, mintegy titokban, a karzatról hallgatta végig művét, majd a szertartás többi részét nem várva be, gyalog indult haza. A legendás jelenetet Ábrányi Kornél írta le:
„A budavári Mátyás-templomtól kezdve… a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon… Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közeledő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú kétfelé oszlott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő…”
A jelenetet Keleti Márton is megrendezte Lisztről szóló filmjében. 35’50”-től nézhetjük meg:
Egy hét múlva folytatjuk!
Források:
Entz Géza: A budavári Nagyboldogasszony-templom és a Halászbástya. Bp. Corvina, 1974
matyas-templom.hu
Zolnay László: A budai Vár. Bp. Gondolat, 1981
Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból. Bp. Magvető, 1977Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból. Bp. Kozmosz, 1986
Ábrányi Kornél, id.: Életemből és emlékeimből. Bp. 1897
