Nagyvárad komolyzenei életét precízen összegző családi „Regisztumunkban” tényként körvonalazódik azon érdekesség, amely fényt derít többek közt arra is, hogy városunk alapítása óta – ciklikus forgások mentén, 20 vagy akár 50 éves idősávokban nézve az elmúlt évszázadok zenei történéseit – bizony sokszor találkozunk olyan visszatérő „periódusokkal”, ahol olyan zenei személyiségek jelennek meg, akiknek zeneteremtő jelenléte, tevékenysége szembetűnően sűrű, ezzel pedig egyszerűen megkerülhetetlenekké válnak a város zenei életének korabeli alakulásának összességében.
Mindig akad egy család, vagy épp egy olyan elszánt muzsikus, aki zenei tekintetben (előadóként, szervezőként, mecénásként, producerként) mondhatni, koncentrált mód ténykedik Nagyváradon. Ezek az emberek alkotó tevékenységeikkel párhuzamosan teljes mértékben megkerülhetetlen hatást gyakoroltak a többi muzsikus zenei eredményeire is.
Ismereteink szerint kicsivel több mint másfél tucat olyan önálló kreatív muzsikus személy volt egykoron belső mozgatórugója városunk zenei életének (az elmúlt 700 évben), akik közzül illő párat megemlíteni. Ők a „normális zenész élet” mellett komoly, összetartó erőként is tevékenykedtek többletfeladatok felvállalásával. A teljesség igénye nélkül kis miniportrék segítségével szeretnék a kedves olvasóknak néhány epizód erejéig pár ilyen személyt bemutatni. (Az ismertetők nem fognak kronológikus sorrendben következni.)
Vomácska József (1868-1933)
„Az itteni zenei élet irányítója, annak lelke, mindene: Vomácska József professzor, az általa három év előtt újból életre keltett filharmónia vezetője…” E szavakkal méltatta őt Guttmann Miklós, az európai köztudatban is közismert nagyváradi zongoraművész és zeneesztéta 1926-ban, egy zenei folyóiratban. Vomácska József 1868-ban Csehországban született. Zenei tanulmányait a prágai Konzervatóriumban végezte. Tanítványa volt Anton Dvořáknak, a híres zeneszerzőnek, akitől összhangzat- és ellenponttant tanult. Tehetsége, szorgalma elismeréseként a főiskola legjobbjai között emlegették. Korabeli visszaemlékezések mentén pedig fő hangszerén, a klarinéton éppenséggel senki sem vehette fel vele a versenyt, annyira jó volt – Dvořák szerint is.
Első találkozása városunk zenei életével 1893. december 16-án volt, amikor egy filharmonikus hangversenyen közreműködött mint szólista Weber Klarinétversenyével. Évek múltán is szívesen vállalja, hogy szólistaként fellépjen, hogy színesebbé, változatosabbá tegye a szimfonikus hangversenyek műsorait. Ezt azért is szívesen teszi, mert érzi, tudja, hogy a fúvóshangszereket sajnálatos módon mellőzik. Szólistai ambiciói mellett mint karmester 1898. február 2-án vezényli első alkalommal a váradi filharmonikusokat.
(Egy rövid érdekesség: a Nagyváradi Filharmóniát 1888-ban alapították helyi muzsikusok, nekünk pedig megvan az alapító okirat egyik eredeti indigómásolata is.)
Ez a karmesteri kapcsolat több évtizeden át tart. Mind személye, mind pedig munkássága, olyan elválaszthatatlanul összeforrt Nagyváraddal, hogy ez az időszak nélküle szinte elképzelhetetlen. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy sok kiváló hazai és külföldi művésszel vállalt közös szereplést.
Harmadik ambiciója manageri képességeire is vall: némely szólista előadó csakis miatta, az ő felkérésére látogat el Nagyvárdra hangversenyt tartani – akár honorárium nélkül, csupán szállás fejében. Negyedik tevékenységi köre a komoly zongorakísérői státusz: állandó közreműködője a hangversenyeknek. A zeneoktatást is szívügyének tekintette és igen látogatott, jó hírnek örvendő zeneiskolájából – amely az egykori Szalárdi utcán volt – sok növendéke gyümölcsöztette tudását a szimfonikus zenekarban. 1929-ben vezényelt utoljára Nagyváradon. Ekkor búcsúzott el a város zenei életétől, amelynek irányításában harminchat éven át olyan fáradhatatlanul és nagy sikerrel tevékenykedett.
Nagyváradi vonatkozásban összesen 97 alkalommal van ismeretünk Vomácska József 36 évet átölelő helyi zenei jellegű tevékenységéről.
Pár év elteltével később a Belényes melletti Petrócra (Petros) költözött. Ott egy kis házat vett magának, és hitvesével a zenei élettől visszavonulva élte hátralévő éveit. 1933-ban hunyt el. A belényesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Bizony, megérdemelne egy emlékplakettet nem csupán Nagyváradon, de akár Belényesen is.