A Budapesti Operettszínház 2019-ben bemutatott, Szerb Antal-regényből készült musicalje, A Pendragon-legenda február 5-én debütál az online térben. A krimit, misztikumot és thrillert ötvöző különleges zenés darabról Somogyi Szilárdot, az előadás rendezőjét kérdeztük.

– Álarcosbál, Abigél, Ördögölő Józsiás, A Pendragon-legenda – nem csupán az a közös bennük, hogy klasszikus és népszerű magyar regények, de az is, hogy mindegyikből a te ötleted alapján készült musical, és az ősbemutatókat is te rendezted. Honnan ez az elhivatottság?

– Nagyon szeretek olvasni, elengedhetetlennek tartom, hogy minőségi irodalmi alapanyag kerüljön színpadra, és azok is megismerjék ezeket a műveket, akik esetleg nem vennék le a polcról a köteteket. Az is fontos számomra, hogy új magyar zenés darabok készüljenek, mert kiváló zeneszerzőink vannak, akik éhesek arra, hogy témát kapjanak. Alkotóként pedig akkor, amikor újat csinálhat az ember, nincsenek azok a megkötések, amik egy nagy klasszikus musical esetében, itt mi állítjuk fel a saját szabályainkat, ami rendkívül inspiráló. Nagyon örülök, hogy Kiss-B. Atilla letette a voksát A Pendragon-legenda mellett, mert nemes célt visz tovább: azt, hogy a saját történeteinket, a kulturális örökségünket egy új generáció is megismerje.

– Az adaptációnál egyrészt hűnek kell maradnod az eredeti regényhez, másrészt viszont figyelembe kell venned a színház és a zenés színház törvényszerűségeit. Ezzel hogyan küzdöttetek meg?

– Nehéz vállalkozás, komoly kihívás volt, két és fél évig dolgoztunk rajta, míg Kovács Adrián zeneszerzővel és Galambos Attila szövegíróval az ötlettől a bemutatóig eljutottunk. A Pendragon-legenda különleges, többrétegű regény, ezért tulajdonképpen meg kellett csinálnunk a magunk Pendragon-legendáját. Az első változatokba megpróbáltuk belesűríteni a regény minden, körülbelül negyven szereplőjét és összes helyszínét, de rá kellett jönnünk, hogy ezt képtelenség lenne zenés színházi formába önteni. Majd irányt váltottunk, és megpróbáltuk sűríteni a Szerb Antal-i világot, a regény eszenciáját.

A Pendragon-legenda – fotó: Gordon Eszter

Úgy alakítottuk a fő szálat, hogy abba mellékszálak is bele tudjanak csatlakozni, és persze egy színházi előadás adott időkeretébe és a Kálmán Imre Teátrum játékterébe is beleférjen mindez. Kiegyenesítettük a történetet, hogy világossá váljanak a sorsok, megérthető legyen, honnan hová jutnak el a főszereplők, akiket a mellékszereplők segítenek. Annak a lehetőségét keresve, hogy „így is megtörténhetett volna”, karaktereket vontunk össze, Bátky János figuráját például Osborne karakterével színeztük, Lene Kretzsch kapott az unokahúg jelleméből is egy kicsit, és a regényhez képest felnagyítottuk Morvin alakját.

– Szerb Antal regényét a szerzői szándék szerint egyszerre kell rettenetesen komolyan venni, és a műfajok, a krimi és a misztikus regény paródiájának tekinteni, ami a színházban egy nagyon vékony mezsgye.

– Ezért törekedtünk arra, hogy az abszurd és a groteszk elemeit használjuk szövegben vagy mozgásban. A parodisztikusság lehetőségét és a thriller jelleget megteremti az ensemble, de a fókuszban alapvetően Lord Owen és Eileen St. Claire beteljesületlen szerelme áll. Ennek a hangsúlyozására, arra, hogy kiderüljön, a nő alapvetően nem gonosz, lett erősebb a színpadon Morvin.

A Pendragon-legenda – fotó: Gordon Eszter

– Hogyan dolgoztatok Kovács Adriánnal?

– A zenedramaturgiai felépítést közösen hoztuk létre, és pontosan tudtuk, hogy milyen zenei világot szeretnénk. Abban teljesen biztosak voltunk, hogy az angolszász zenei világnak meg kell jelenni, de azt, hogy ez hogyan bomlik ki, mik lesznek a fő motívumok, teljesen rábíztuk. Volt, hogy ő hozott dalokat, és volt, hogy rendeltünk tőle. A regényben körülbelül fél oldal szól arról, hogy a kastélyban valamikor megöltek egy tudós zsidót, én viszont szerettem volna fokozni a hely misztikusságát, ezért ebből a pici említésből a darabhoz írt Adrián egy balladát.

A Pendragon-legenda – fotó: Gordon Eszter

– Ez volt az első alkalom, hogy a Kálmán Imre Teátrumban rendeztél. Mit lehet ide áthozni a Raktárszínházból, és mi él meg ebben a kamaratérben a nagyszínpadi hatásokból?

– Nem tudom megtagadni magamat, én minden térben nagyon sokat játszom a fénnyel, azzal, hogy hogyan lehet megteremteni úgy egy miliőt, hogy közben a néző tekintetét is vezetem. Ezek a szuperközelik ugyanúgy működnek minden térben. Ez az előadás a Kálmán Imre Teátrumban úgy működik, mintha ez a kis létszámú ensemble szét akarná feszíteni a falakat. Túri Erzsébet látványtervezővel sikerült megteremtenünk, hogy a teljes színpad és nézőtér átváltozzon Lord Owen Pendragon kastélyává, és a közönség azt érezze, helyszíni tanúja az eseményeknek. Sikerült olyan felvételt készíteni, ami a tévéjáték és a színházi előadás között van, és a nézők olyan pillanatokat csíphetnek el, amiket egy élő előadásban nem biztos, hogy meglátnak vagy észrevesznek. Amikor megnéztem a felvételt, én magam is izgalmas felfedezéseket tettem többek között arról, mennyire gazdagon játszanak a színészek.

A Pendragon-legenda – fotó: Gordon Eszter

– Az ősbemutató 2019 májusában volt. Megvan már a következő klasszikus magyar irodalmi mű, amiből készítenél musical-változatot?

– Vannak ötletek, sokat beszélgetünk azokkal a szerzőkkel, akikkel az eddigi ősbemutatókon is együtt dolgoztunk. Van egy kisregény, ami a tervnél már jóval előrébb tart, mert pillanatokra vagyunk attól, hogy elkészítsük belőle a példányt. Illetve van egy másik mű, amiből Kocsák Tiborral készítünk elő egy nagyszínpadra való musicalt. Ezek egyelőre csak ötletek, a magunk örömére dolgozunk rajtuk, és reménykedünk benne, hogy majd egyszer színpadra kerülnek.