Tiszta lélek, tiszta hang. Ez a párhuzam jutott eszembe Kovács Csilla énekművészről, a Coopera szervezésében idén nyáron megvalósult Musicum Laude belcanto kurzus és énekverseny győzteséről, akinek energikussága, kedvessége és a hitéből is fakadó optimizmusa magával ragadja az embert. A fiatal művésszel és tanárral többek között arról beszélgettünk, mennyire fontos szerepet játszik életében a családja, Istenbe vetett hite és azok az élmények, melyeket egy közösség tagjaként élhet át.
– Mióta készültél énekesi pályára? Mindig ez lebegett előtted célként?
– Nem mondhatnám. A Váci Piarista Gimnáziumba jártam, és negyedik osztályában, amikor az osztálytársaim közül már mindenki tudta, mihez kezdjen magával, én még mindig ott álltam tanácstalanul. Szerettem énekelni, de egyáltalán nem bíztam benne, hogy felvennének a zeneművészetire. Végül Debrecenbe jelentkeztem, orosz-néprajz szakra, ami közvetlenül a Zeneművészeti Kar szomszédságában volt, így rendszeresen hallottam, ahogy a trombitások szemtelenül az ablakon kifelé fújnak. (Nevet.) Odavágyott a szívem, és sajnáltam, hogy nem tartozom a zenész-közösséghez. Gondoltam hát egy nagyot, és az egyik barátnőm biztatására jelentkeztem 13. évfolyamra a Debreceni Kodály Zoltán Szakközépiskolába, magánének szakra Papp Vilhelmina osztályába.
Az ottani szolfézs tanárom, Katona Adrienn hihetetlenül sok kitartással és odaadással készített fel minket az egyetemi felvételire, mindezért a mai napig hálás vagyok neki. A Bölcsészettudományi Karon sok apró kudarc ért, amik folyton lelomboztak. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. A Zeneművészeti Karon sem lett kevesebb a kihívás és a nehézség, de azt éreztem, hogy ezekkel sokkal inkább meg tudok birkózni, láttam magam előtt a célt, és tudtam, hogy ez ezzel jár, így tudok csak előre haladni az utamon. Ebben a munkában volt óriási segítségem és mindenkori biztatóm Hruby Edit tanárnő. Sok mindenért vagyok hálás neki, leginkább azért, hogy teljes mellszélességgel kiállt mellettem és máig támogat.
– A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán az énekművész végzettség mellett művésztanár diplomát is szereztél.
– Mindenképpen tanítani szerettem volna, és fiatal felnőttekkel szerettem volna foglalkozni. Ebben erősített meg az is, amikor a Debreceni Hittudományi Egyetemen és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen tanítottam hangképzést. Úgy éreztem, ezzel a korosztállyal tudom a leginkább megtalálni a közös hangot. Mindez motivált, hogy jelentkezzek doktori képzésre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. 2017-ben, amikor oda felvettek, egy újabb hatalmas álmom teljesült, és gyakorlatilag új élet kezdődött számomra. Sok mindent meg kellett tanulnom, többek közt azt is, hogyan kutassak és járjak utána maximális precizitással a dolgoknak. Ráadásul, közben megszületett a kisfiunk, Sebestyén, aki féléves volt, amikor visszamentem az egyetemre folytatni a második tanévemet.
– Nem lehetett könnyű időszak.
– Ellenben csodaszép. Együttes erővel vészeltük át a férjemmel, Balázzsal, aki „szintén zenész”, mégpedig klasszikus ütőhangszeres művész.
– Amint látom, fontos szerepet játszik a család az életedben.
– Igen. Amikor átköltöztünk Kárpátaljáról Magyarországra, az óriási törés volt az életemben. Kamasz voltam, 14 éves, és megviselt az elszakadás, az új országhoz és az új szokásrendszerhez való alkalmazkodás. Ezen csak a családom tudott átsegíteni. Miután megismertem Balázst, és megszületett Sebestyén, azóta még inkább olyan számomra a család, mintha egy szigeten élnék. Egy olyan helyen, ahova mindig hazaérkezhetek, ahol mindig kiköthetek, legyek akár jó, akár rossz passzban. A családom úgy fogad el, ahogy vagyok: lehetek bár fáradtabb, idegesebb, türelmetlenebb, a családom körében mindig biztonságban vagyok. Én legalábbis a szüleimnek köszönhetően mindig így tapasztaltam, amit ez úton is köszönök nekik, és én is ezt szeretném tovább vinni a saját családomban. Egy olyan közeg megteremtésére vágyom, ami összezár, ahol az emberek szent szövetséget alkotva egymásért vannak, és mindig támogatják azt, akinek éppen rosszabbul megy a sora. Egy ilyen család önbizalmat ad, hiszen történjék bármi is, itt megtartva érzi magát az ember. Ez hatalmas áldás.
– Jól sejtem, hogy a másik ilyen biztonságot adó kályhát a hited jelenti számodra?
– Az Istenbe vetett hitem gyerekkorom óta nagyon fontos, rengeteg erőt merítek belőle. Ezt is a családomtól kaptam, és viszem is magammal tovább. A hangommal bármi történhet. Úgy gondolom, nem szabad görcsösen ragaszkodni ahhoz, amid van, mert belehalsz, ha elveszíted. Hálás vagyok Istennek azért, amit kaptam, de ha elvenné, azt is elfogadnám, hisz az is az ő akarata lenne. Mindig próbáltam hallgatni erre a hangra, és azt csinálni, amire hívva vagyok.
– Felidéznéd életed néhány meghatározó élményét?
– Egyetemistaként egy egyházi kollégiumban laktam, ahol úgy érezhettem, hogy az egyetemen kívül is van egy életem. A kollégiumi közösség által az is megadatott, hogy hivatáson belüli misszióként, néhány zenésztársammal Szovátára járjunk tanítani, ezáltal csatlakozva az immáron Magyar Örökség Díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar zenei táboraihoz, kórusversenyeihez. A tanításból és a közös koncertezésekből rengeteget tanultam. A másik tanítómesterem a debreceni Csokonai Színház volt. Az, hogy diákként kisegíthettünk ott, igazi áldás volt, mert rögtön éles helyzetekben gyűjthettünk tapasztalatokat. Megkaptuk a jelmezeket, és gyerünk, csináld! Életem első ilyen színházi élménye a Bohémélet volt. Emlékszem, az első szerepemben nyakláncokat kellett vásárolnom. Válogattam a szebbnél szebb ékszerek között. Utána sorra jöttek a kisebb szerepek, majd megtalált életem első beugrása is. Sosem felejtem el! Délután felhívtak, hogy lebetegedett, aki aznap este Melindát énekelte volna a Bánk bánban, és nekem kellett beugranom helyette. Bérletes előadás volt, nem maradhatott el. Aznap este mindenki egyet akart: hogy az előadás rendben lemenjen. Olyan közösségi élményt kaptam, ami egy életen át elkísér. Mindenki egy emberként segített, súgott: „Ide állj! Vedd fel a poharat…” Nekem gyakorlatilag csak énekelnem kellett, a többiek mutatták, mit csináljak.
– Azt hiszem, ez a színház egyik lényege: az igazi csapatmunka.
– Éppen ezért szerettem bele a tanítás mellett a színházba is, ráadásul tanárként is hitelesebbé válhatok ezektől a tapasztalatoktól. Bár most a tanítást egy kicsit szüneteltem, amit nem is bánok, mivel a kisfiam és a doktori képzés együtt sokszor nagyon komoly logisztikát igényel. Viszont így legalább részben visszatérhettem. Éreztem, hogy az éneklés, a fellépések nagyon hiányoznak az életemből. Sok minden átalakult bennem, amikor anya lettem. Talán sablonosan hangzik, de mások lettek a prioritások. Amin azelőtt bosszankodtam, ma már gyakran jelentéktelen dolognak tűnik. A kisfiam nagyon sok mindent tanított a világgal és önmagammal kapcsolatban. Megmutatta, milyen vagyok, mire kell figyelmet fordítanom, és mi az, amire nem érdemes időt és energiát pazarolnom.
– Az anyaszerep mellett voltak olyan színházi szerepek is, amik erősen formáltak téged?
– Többek között Melinda, a Bánk bánból. Nagyon szeretem, mert hihetetlenül erős, mégis nagyon szelíd nő. Mostanában pedig a Bohémélet Mimije van rám nagy hatással. Olyan nő, akinek a személye számomra rendkívül finom és érzékeny.
– Van, aki a személyiségétől teljesen eltérő karakterek bőrébe szeret bújni a színpadon, hogy felfedezhesse az addig rejtett érzéseit, tulajdonságait. Te hogy vagy ezzel?
– Számomra az a varázslatos érzés, amikor önmagamat, a valódi énemet mutathatom meg egy szerepen keresztül. Akkor érzem magam őszintének. Egy barátnőm azt mondta, hogy azért szeret önmagával ellentétes szerepeket játszani, mert akkor nem érzi azt, hogy kiadja önmagát. Én azt szeretem, ha önazonos lehetek, mert akkor érzem magam őszintének. Persze ez talán az évekkel együtt alakulhat: ha az ember már olyan sok mindent tapasztal a színpadon, talán vágyik valami újra, valami másra. Talán éppen ezáltal tud az élet tanítómesterévé válni a színpad maga.
– Említetted, hogy nem bíztál abban, hogy felvennének a Zeneművészetire, de ha jól sejtem, a zene már egész kicsi korod óta fontos szerepet játszott az életedben.
– Az igaz, hogy az iskolai rendezvényeknek állandó fellépője voltam, és rendszeresen jártam népdaléneklési versenyekre. Hét évig tanultam zongorázni is, aminek a mai napig nagyon nagy hasznát veszem a tanítás során, vagy ha gyakorlásnál magamat kell kísérnem. Igazából a gimnáziumi énektanárom, Galbács Gabriella volt az, aki gyakorlatilag betolt a váci zeneiskolába, és biztatott, hogy „Csilla, jó lesz ott neked!” Nagyon makacs voltam, és a népdaléneklés után a klasszikus hangképzés eleinte nagyon furcsának tűnt számomra, nem értettem, hogyan kell ezt az egészet megközelíteni. „Mit remegtetik ezek itt a hangjukat?” – gondoltam magamban. Aztán végül mégis Rácz Évának, a zeneiskolás tanáromnak lett igaza, és a klasszikus éneklés belopta magát a szívembe. De azért a népdalok és a régi zene iránti szeretetem a mai napig megmaradt. Jólesik ízlelgetni a zene különböző rétegeit, és jó emberekkel közösen muzsikálni egy jót.
– Ahogy a színházban, úgy a zenélésben is a közösségi élményen van a hangsúly?
– Úgy látszik, nekem a közösség a vesszőparipám. Ezért nem szeretek például futni. Az számomra egy magányos sport. Viszont imádom a csapatjátékokat, főleg a kézilabdát. A kamaramuzsikát is azért szeretem, mert csodás érzés másokkal együtt alkotni valamit. Ha csak egy kísérőm van, akkor is szeretem érezni, hogy oda-vissza „adogatjuk egymásnak a labdát” a színpadon. Hiszen ez a művészet: folyton változó, önmagából adó pillanat. Fantasztikus élmény, amikor a többi énekessel és a zenészekkel hatni tudunk egymásra. Akkor és ott megszületik egy egyszeri csoda.
– És gondolom, ez a kölcsönhatás ugyanígy létrejön a művész és a közönség között is.
– Mindig lehet érezni, amikor igen. Éppen ezért szeretem például azokat a koncerteket, amikor nincs színpad, és egészen közel vagyunk a közönséghez, megszólítjuk őket, beszélgetünk velük. Ettől ők is fogékonyabbak és befogadóbbak lesznek, jobban megnyílnak. Az pedig, amikor olyan helyeken – például kis erdélyi falvakban – léptünk fel, ahol az emberek másképp nem juthattak el ehhez az élményhez, igazi ünnep volt nekünk és a közönségnek is.
– Tehetség vagy szorgalom? Melyik nyom többet a latban az énekesi pályán?
– Egyértelműen az a legjobb, ha mindkettő megvan. (nevet) Az biztos, hogy zenével foglalkozni sosem kidobott idő, és mindenért kárpótol, amikor a sok kínlódás után hirtelen megszületik egy hang, amiért kitartóan dolgoztál. Ehhez elhivatottságra van szükség, de hangyaszorgalommal sok mindent el lehet érni. Én magam egy tiszamenti községből, Aknaszlatináról származom. Messziről jövök, de a tanulás sok mindenen átsegített, és amióta Sebestyén megszületett, még türelmesebb lettem. Rájöttem, hogy nem mindig tehetem azt, amit akarok akkor, amikor akarom. Be kell osztanom az időmet és az energiámat, nem tudok egyik napról a másikra célba érni. A gyermekem születése után új testet, új hangot kaptam, újra kellett mindent kezdenem. Újra meg kellett tanulnom játszani a hangszeremen. Olyan technikai nehézségek jöttek elő, amelyekkel évekkel korábban egyszer már megküzdöttem. Türelmes és alázatos munka volt visszaépíteni saját magam.
– Nyáron részese lehettél a Musicum Laude kurzusnak és énekversenynek, amit meg is nyertél. Milyen tapasztalatokat és élményeket adott számodra az a tíz nap?
– Fantasztikus volt! Nem nyerni mentem oda. Egyszerűen csak megláttam a tanárok nevét, és azt gondoltam, hogy „Úristen! Ezektől az emberektől szeretnék tanulni! Ha csak egy kis részét elleshetném mindannak, amit ők tudnak!” Ezért nagyon boldog voltam, amikor megkaptam a behívót. Amikor pedig kiderült, hogy Rost Andreához kerültem, el se akartam hinni. Rengetegszer meghallgattam a felvételt, amelyiken ő énekelte Melindát, és egyszer csak ott állt mellettem. Úgy éreztem, én vagyok a leggazdagabb ember a világon! Olyan bátorítást és megerősítést kaptam abban a tíz napban, ami egy életen át hatással lesz rám. Ittam a szavait, mert mindazt, amit átadott nekünk, a színpadról hozta. Az élettapasztalatát és a muzikalitásának egy részét adta a kezünkbe, amit ezúton is köszönök neki! Mindig hatalmas ajándék, ha olyan emberektől tanulhatok, akiknek a munkássága előtt fejet hajtok, és akik tele vannak élettapasztalattal. Már kiskoromban is szerettem odakuporodni az idősebb emberek mellé, és hallgatni, amit mesélnek.
– A kurzus helyszíne, Nagyvárad is különleges élményt nyújthatott.
– Erdély mindig lenyűgöz a csodáival, és egy kicsit úgy érzem magam ott, mintha hazamennék. A szállásunk távolabb esett a kurzus helyszínétől, így a környéket, rollerrel jártam. (nevet) Folyton eltévedtem, ami azért volt jó, mert így mindig új és új csodaszép helyeket fedezhettem fel. Jól esett szemlélődni a folyó parton. A Partiumi Egyetemen rábukkantam egy csodálatos kápolnára, különös hangulata teljesen elragadott, az lett az egyik kedvenc helyem arrafelé. A disszertációmat egyébként az Ady-dalokból írom, így ebben a tíz napban a számára oly fontos helyszínen az ő emlékének is adóztam, nagy tisztelettel. A kurzust és énekversenyt szervező Cooperával pedig tovább folytatjuk az együttműködést: november 13-án mutatjuk be a Bánk bán bariton verziójának egy különleges, fiatalok számára készült keresztmetszetét, tele spontán és improvizatív jellegű elemekkel. Nagyon izgalmas és tartalmas előadásnak ígérkezik.
