A Cantata profana a Csak tiszta forrásból című műsor része volt 1981-ben, amellyem az Állami Bábszínház a Bartók-centenáriumon tisztelgett a zeneszerző emléke előtt.
A születési évfordulóra az 1973-as Táncszvit egész estés műsorrá egészült ki a Két arckép, a a Zólyom megyei szlovák népdalokból készült Falun-ciklussal és a Cantata profana című darabokkal. Az első és a második rész közjátékaiként a Kicsit ázottan és a Medvetánc dallamaira készített marionettetűdöket játszott Pataky Imre. A Cantata profana szövegkönyvét Szilágyi Dezső írta, a látványt Koós Iván tervezte, a rendező Szőnyi Kató volt. A produkcióban Csajághy Béla, Cser Tamás, Erdős István, Gruber Hugó, Gyurkó Henrik, Kalmár Éva, Kássa Melinda, Kozári Eszter, Pataky Imre, Szakály Márta szerepelt.
A „Cantata profana”-ban csak a szöveg román; tematikus anyaga saját szerzemény, nem is utánzása a román népzenének, egyes részeiben egyáltalán nincs is népi hang. Ezt a művet tehát csak úgy volna szabad említeni, mint „román kolinda-szöveg megzenésítését”.
Bartók Béla levele Octavian Beunak, 1931. január 10.
A Cantata profana (Sz. 94, BB 100), azaz világi kantáta alcíme A kilenc csodaszarvas, és az 1930-as évek morális válságára adott művészi válasz. A verseket, a kolindákat, azaz román karácsonyi énekeket Bartók még az I. világháborút megelőző útjai egyikén maga gyűjtötte Erdőidecs és Felsőoroszi községekben, a zenei mintát szerkezetileg és műfajilag Bach kantátái adták, a zenei nyelv ugyanakkor teljes egészében bartóki.
A darab egy három vagy négy részből álló sorozat egyetlen elkészült műve. A cél a Kárpát-medencei népek álomvilágára építő ciklus, amely a Duna-menti folklórból merítve a testvériséget, az összefonódást, az egymásrautaltságot hirdeti. A Cantata profana eredetileg román nyelvű szövegét Bartók maga szerkesztett össze, a záró rész magyar és román nyelvű volt. Az ősbemutatót 1934. május 25-én tartották Londonban, angol fordításban, Budapesten 1936-ban hangzott el először.
„A Cantata profana óvatos tiszteletteljességgel követi a ballada szövegét. Népmesei, népművészeti figurák jelenítik meg a zenét, gondosan ügyelve arra, hogy a jeleentek mozgalmassága nem tolakodjék a zenei hatások elé” – írta az Állami Bábszínház előadásáról az egyik kritika.
Egy másik recenzió szerint a „látványszuverenitás megzabolázása néhol a puritánságig csökkenti a cselekményt. A szemléltetési elv következetes keresztülvitelében a színre hozók elmerészkedtek az állókép-tűrés határáig. Addig, ahol a bábszínház egyik fő veszélye, az úgynevezett áriadramaturgia leselkedik.”
[…] magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill. spanyol zeneszerzőknek a magyaros, ill. spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzemények alapján. […]
Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. […] Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!
Bartók Béla levele Octavian Beunak, 1931. január 10.
