A bábszínpadi Bartók-művek sora 2004-ben új előadással gyarapodott: A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin után A kékszakállú herceg várát is bemutatta a színház.
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
Szöveg: Balázs Béla
Tervező: Balla Margit
Átdolgozó, rendező: Balogh Géza
Közreműködik: Melis György, Kasza Katalin, Kézdy György
Szereplők: Bánky Eszter, Juhász Ibolya, Kenyeres Zsuzsa, Papp Orsolya, Semjén Nóra, Bassa István, Beratin Gábor, Csajághy Béla, Gruber Hugó
Bemutató: 2004. X. 3.
„Maga a Kékszakállú, aki a mondában vérszomjas kéjenc, Anatole France novellájában tragikomikus félreértések ártatlan és szerencsétlen hőse, Balázs Béla misztériumában az áttörhetetlen emberi magány tragédiáját testesíti meg – írja Bartók-monográfiájában Ujfalussy József. – A történés belső, pszichológiai színpadon folyik le, ezért »misztérium« a színpada. Ha a középkori misztériumok a makrokozmosz, a világmindenség színpadán játszatták le az ember tragédiáját, elbukásának és megváltásának történetét, a modern pszichológus szimbolista meg a mikrokozmoszt, az emberi lelket avatja színpaddá. »Szemünk pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent…?« kérdi a prológ, s mondatlanul is felel a kérdésre: bent! A Kékszakállú herceg vára nem más, mint a zárt, feltörhetetlen emberi lélek. »A lelkem ódon babonás vár, mohos, gőgös és elhagyott« – adja kezünkbe a kulcsot Ady az Új versekben.” Balla Margit tervezésében ez a vár a főszereplője a bábszínházi előadásnak. Élő, lélegző, érző vár, amelyben csak pillanatokra villannak fel más lények: hol emberi alakban, hol tárgyként Judit-arcok és Kékszakállú-arcok, kezek, szemek. Nem éneklést imitáló bábokat látott a néző a színpadon, hanem gesztusokat, fel-felvillanó kapcsolatokat, tárgyakat, formákat, konfliktus-töredékeket, közeledési kísérleteket egymáshoz.
A kritikák egy része mégis az illusztratív ábrázolást vetette a szemünkre. „Nem érdemes hosszan időzni ama primitív jelzésrendszer mellett, mely kimerül abban, hogy a szöveg szimbólumrendszerré kristályosodó fogalomtárát tárgykatalógussá degradálja” – írja az egyik recenzens. Egy másik cikkíró szerint „az előadásban ugyanazon a materiális szinten van jelen a könnyet hullató szem, a kincs, a fegyver, mint Judit. Ilyenformán az anyag anyagszerűsége válik láthatóvá, a tárgyi világ konkretizálódik a mozgás által. A materiális világ előtérbe nyomulása miatt nem beszélhetünk szimbólumokról. A stilizáltnak szánt kép világ furcsa módon realistává, míg a stilizált gesztusrendszer élettelenné válik.”
A Criticai Lapok cikkírója más véleményen van: „Balogh Géza letisztult Kékszakállú-értelmezése filozófiai átértelmezésből indul ki. Az emberi lét egyik határhelyzetét jeleníti meg. Az este ennek megfelelően – a semmiből előbomló emberi hanggal kezdődik. Kézdi György mondja a Kékszakállú Prológusát. Előadása megrázó és pontos. (…)
A test nélküli hang világába tűnik át a színpadkép az emberi sziluetteket megidéző térformákkal, majd jönnek maguk az élő emberek, akik széttolják-szétbontják-megszüntetik ezeket a térformákat. (…) Az élő ember mindig akkor jelenik meg Balogh Géza rendezésében, amikor az egész lét-képlet érzelmileg elviselhetetlenné válik. E momentumban rejlik alkotásának ereje… A Kékszakállú Bábszínház-beli előadása az ember érzelmi pótolhatatlanságáról szól. Humanista színház. Arról beszél, hogy minden ellenkező értelmű fájdalom ellenére a szellem mégiscsak felsőbbrendű.”
Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól A Budapest Bábszínházig. Budapest Bábszínház-Vince Kiadó, 2010
A szöveg idézetei sorrendben:
Ujfalussy József: Bartók Béla. Budapest, 1964
Molnár Szabolcs: Mutogatós. Színház 2005/1
Galántai Csaba: Bábszínházi zsákutcában. Mai Magyar Kultúra I/5
Marton Gábor: Jelen idők krónikája. Criticai Lapok 2005/1
