Thornton Wilder drámájával, A mi kis városunkkal indul a Karinthy Színház 2017/2018-as évada. Ennek kapcsán különböző választásokról kérdeztük az igazgató-rendezőt, Karinthy Mártont.
– Hogyan esett a választása erre a darabra?
– Szükségem lett rá. Éppen erre a darabra és éppen most. Úgy hiszem, másoknak is szüksége lesz rá.
– Több mint három évtizede rendezte már Békéscsabán ezt a drámát. Hol voltak akkor a hangsúlyok, és hol lesznek ebben az előadásban? Az, hogy Ön egy egészen más életszakaszban jár, sok élettapasztalattal gyarapodva, miben lesz érezhető?
– A főiskola után, még gyerekként rendeztem meg először. Már akkor is megéreztem benne valami nagyon lényegeset az emberi életről. Mára ez élet-tapasztalássá lényegült bennem. Nem mindegy, hogyan élünk, milyen minőségben éljük meg az életünket. Talán ettől az ismerettől kap majd az előadás is valami különleges pluszt. Persze csak akkor, ha az egész társulat szemét sikerül felnyitnom az apróságok mélyén rejlő lényegire.
– Grover’s Corner. Északi szélesség 42 fok 40’, nyugati hosszúság 70 fok 37’. New Hampshire állam, Egyesült Államok. 1903. május 7., pirkadat előtt. – Thornton Wilder nagyon pontosan megadja az egyébként fiktív város koordinátáit és a játék idejét. Mitől lesz ez mégis a mi 2017-es kisvárosunk?
– Minden kor, minden kisvárosa benne van. Talán az egész Földünk is egyetlen kisváros csupán. Életünk kisvárosa, élettere ez a Grover’s Corner.
Bármikor és bárhol játszódhat, mert elsősorban bennünk játszódik, bennünk, emberekben, amikor megszületünk, szerelmesek leszünk és amikor meghalunk.
– Az 1938-as darab szokatlannak számított újszerű színházi nyelve miatt, amelyre a tradicionális kínai és az európai avantgárd színház is nagy hatással volt. Az előírás szerint gyakorlatilag üres a tér, kellékek nélkül játszanak. Mennyire marad ennél a Karinthy Színházban megszokottól eltérőnek számító formanyelvnél?
– Ennél modernebb formanyelv nem szükséges. Minden feleslegeset, ami elvonja a figyelmet a lényegről eltakarít a színpadról, csak életünk legfontosabb pontjairól beszél. Ezért nincs se díszlet, se kellék, a színészek csak a legszükségesebb gesztusokat használják. Semmi teatralitás, mégis az egészet átlengi a költészet, a hétköznapok költészete.
– Mi az, amit a Karinthy törzsközönsége elbír?
– Szerintem ma már mindent elbír a közönségünk, amiben sok évtized kitartó művészi munkánk fekszik. Nézőink lépésről lépésre jönnek velünk. Együtt fedezünk fel velük különféle színpadi stílusokat A mi kis városunk abba a sorba illeszkedik, amit a Harmadik Richárd, a Macskajáték vagy a Tudós nők, legutóbb pedig a Szembesítés című előadásaink képviseltek.
Vagyis a színházat és a költészetet egy színpadon.
– Sokszereplős a darab. Bár a színháznak hivatalosan nincs társulata, de van egy alapcsapat, egy mag, és hagyomány, hogy itt olyan színészek találkozhatnak, akiknek egyébként nem lenne alkalma a közös munkára. Hogyan választotta ki erre a produkcióra a művészeket?
– Kiemelkedő társulatot sikerült ezúttal is összehozni. Visszatérő tagjaink éppúgy játszanak benne, mint Györgyi Anna, Murányi Tünde, Lengyel Ferenc, Széles Tamás, Marton Róbert, Balázs Andrea és Mihályi Győző, ahogyan egészen újak is debütálnak nálunk, mint Lovas Rozi vagy Bessenyei Emma. Feladat jut fiatal stúdiósainknak is. A lényeg: egy fontos ügyre szövetkeztünk. Meg akarjuk szólaltatni Wilder halhatatlan remekművét, amely hatásában talán leginkább Csehov színjátékaihoz hasonlítható, mégis egyedi és megismételhetetlen. Remélem, ezt a vágyunkat az előadás visszatükrözi majd.
A mi kis városunk bemutatója szeptember 29-én lesz a Karinthy Színházban.
