Végtelen ég, végtelen tenger, a kék legalább ötven árnyalata, nem tolakodó luxus, elegancia és csöndes nyugalom – az északi arisztokraták már a 19. században is tudták, hova meneküljenek a nyomasztó, szintén legalább ötven árnyalatban szürke tél elől. Nizza azonban nem csupán egy hangszermúzeummal több, mint a Promenade des Anglais.
A promenádon áll a város operaháza, az Opéra Nice Côte d’Azur. Az első színház 1776-ban nyílt meg, amit a város majd’ ötven évvel később lebontott. Az új épületet 1828-ban, Giovanni Pacini Il Barone di Bolsheim című operájával nyitották meg. Ez a ház nem állt sokáig. 1881. március 23-án, a Lammermoori Lucia előadása közben, gázszivárgás okozott tüzet, ennek következtében leégett a színház. A város vezetői az azonnali újjáépítés mellett döntöttek. A terveket Charles Garnier jóváhagyásával François Aune készítette. A Théâtre Municipalban, azaz városi színházban 1885. február 7-én játszottak ismét, a nyitó est programja az Aida volt. A nizzai opera adott otthont az Anyegin és a Manon Lescaut francia premierjeinek, az előadásokon gyakran feltűntek az itt telelő orosz, angol, svéd arisztokraták.
Néhány perces sétával, egy szűk utcában találjuk meg a Palais Lascaris-t, amelyben egy jelentős hangszergyűjtemény kapott helyet. A 17. századi palota egykor a város egyik legjelentősebb nemesi családjáé volt. A genovai barokk stílusában készült a pazar dekoráció, a freskók, stukkók, a famunka miatt is érdemes megnézni, a zenei instrumentumok iránt érdeklődők pedig tobzódhatnak: ez Franciaország második legnagyobb ilyenfajta kollekciója.
A hangszermúzeumban szól a zene. Finoman, diszkréten, egyáltalán nem tolakodóan, és minden teremben stílszerű a választás. A 225 hangszert Antoine Gautier gyűjtötte össze, aki jogász és lelkes amatőr muzsikus volt, hegedült, brácsázott, a testvérével alapított, hatvan évig működő vonósnégyesben is játszott. Zeneszobájában olyan művészek fordultak meg, mint Jacques Thibaud, Eugène Ysaÿe és Gabriel Fauré. Gautier halála előtt, 1904-ben hagyta Nizza városára a kivételes anyagot, amelynek legrégebbi darabja a 16. századból való.
Az anyag 2013-ban jelentősen bővült, ekkor került ide Gisèle Tissier-Grandpierre gyűjteménye többek között hárfákkal, pianofortéval és mandolinokkal. A hárfaművész Nizzában élt, a hangszereket 1988-ban adta az Institut de France-nak azzal a feltétellel, hogy e városban állítsák ki azokat.
A régiségeken kívül újabb keletű képzőművészeti alkotásokat is kiállítanak, közös bennük, hogy mindegyiket hangszer inspirálta.
A Palais Lascaris-ban található, különlegesen megfestett – nem korabeli, hanem 1977-ből származó – csembalónak akad párja a városban: a Chagall Múzeumban. Itt a bibliai témájú festmények mellett találunk egy hangversenytermet is. Nem véletlenül. Elég csak Chagall képeire ránézni: szinte biztosan találunk rajta egy hegedűst. A festőművész, akinek műveit megtaláljuk a párizsi operában és a New York-i Metropolitanben is, Mozart- és Bach-rajongó is volt, továbbá nagyon szerette volna, ha van egy koncertterem is az ő művei számára épített múzeumban. És nem csupán dísznek – kék székekkel, dominánsan kék üvegablakkal -, haláláig ő maga is beleszólt a műsorba.
Eddig csak passzív zeneélvezetről beszéltünk, épületekről, ki nem próbálható hangszerekről, úgyhogy itt az idő, hogy aktivizáljuk magunkat. A nizzai vasútállomáson ugyanis áll egy zongora, amihez nyugodtan oda lehet ülni, és bárki játszhat rajta klasszikust vagy – az 1930-as években itt gyakran megforduló muzsikusai előtt tisztelegve – jófajta jazzt.
