“Az opera lehetetlen művészet, már ha egyáltalán művészet” – jelentette ki egy interjúban Christa Ludwig, a 20. század második felének egyik legjelentősebb énekese. Hosszú pályája volt: 1946-ban debütált Frankfurtban, és 1994-ben búcsúzott az operaszínpadtól Bécsben, Klütaimnésztra szerepében.
“Vicces, hogy minden zenére történik, még az olyanok is, hogy ‘Add ide a vajat!’ vagy ‘Szomjas vagyok’ – amikor meg valaki haldoklik, elénekel egy hosszú áriát. Hát nem abszurd?” – tette fel a költői kérdést a műfaj kapcsán Christa Ludwig, aki szinte minden mezzoszoprán szerepet elénekelt, de szívesen lépett fel dalokkal is, repertoárja Monteverditől Bergig, Nonóig, Boulezig terjedt.
Színpadi karrierje a háború után a bécsi amerikai tiszti klubban kezdődött, ahol cigarettáért énekelt, az operaszínpadi pedig Frankfurtban. Ezt követte Darmstadt, majd Bécs és a világ összes nagy operaháza. Örök életében primadonna szeretett volna lenni, de túl lustának tartotta magát az ezzel járó felhajtásra. Hogy ez tényleg igaz-e, vagy csak a rá oly jellemző finom és pontos iróniával fogalmazott? Valószínűleg az utóbbi. Saját sztárságáról csak annyit mond: szerencsés volt, hogy riválisai vagy túl öregek, vagy túl fiatalok voltak. Anna Nyetrebkót elismeri, de Christa Ludwig szerint a reklám miatt gondolják őt a legjobbnak. “Sokan vannak jók, akiket nem ismerünk. Öt év múlva majd lesz egy másik Nyetrebkónk.”
Pregnáns véleményét nem titkolta, a mai előadásokat illetően sem. Szerinte az énekesek nem tudnak karaktert építeni, ha alsóneműben kell énekelni. A rendezők jórészt nem értenek a zenéhez, nem az operát, hanem a szöveget ismerik. Botrányt csinálni könnyű, tette hozzá.
Böhm, Karajan és Bernstein fontosak voltak számára, de kollégái közül senkiért nem rajongott. Két kivétellel. Egyszer egy Fidelióban Jon Vinckers megríkatta, Callas hangjában pedig életének tragédiája szólt. Igaz, hogy nem a legszebb hangja volt, de a kifejezésmódja páratlanná tette. “Ha valaki odajön hozzám a szupermarketben, és elmondja, mennyi örömteli pillanatot szereztem neki, elkezdek sírni. Ez az egyetlen dolog, ami számít” – vallotta be.
Soha nem ment emberek közé, étterembe a bemutatók után. Teljesen evidensnek tartotta, nem érezte úgy, hogy megvont volna magától valamit. Első férje, Walter Berry nem tudott emberek nélkül meglenni, Christa Ludwignak fizikai fájdalmat okozott. Amikor viszont ő evett májashurkát és spenótot, az Berrynek jelentett problémát.
“Soha nem lennék énekes, ha újrakezdeném.”
Christa Ludwig a bukásairól is őszintén beszél, például arról, hogy 1975-ben Salzburgban miért nem sikerült neki semmi. A válás, a menopauza, a hangszálproblémák – mégis hálás, mert különben nem hagyta volna abba a megerőltető szerepeket, a hangja pedig tönkrement volna.
A pályát akkor fejezte be, amikor azt érezte, magával már nem tudna versenyre kelni. Domingót, aki egyszerűen nem tudja abbahagyni, nem érti: “Miért? Nincs neki más, csak a zene? Elszomorít, ha valaki nem tudja magát távol tartani a munkától. Ez szörnyű.”
Christa Ludwig 1928. március 16-án született, ma 90 éves. Egy egy évvel ezelőtti interjúban a temetésén szóló zenéről is beszélt: “Mahler egyik Rückert-dala, az Ich bin der Welt abhanden gekommen szóljon, az én előadásomban. De még nem tudom, melyik felvételről.” És ezt teljesen komolyan mondta.
