Bartók I. vonósnégyesét szoros szálak fűzik a posztumusz, manapság elsőnek nevezett hegedűversenyhez, melyet a szerző Geyer Stefinek komponált 1907-ben, de amely csak a hegedűművésznő halála után vált ismertté.
A hegedűverseny vázlatai között már felbukkannak a vonósnégyes zenei ötletei, és egy Geyer Stefinek írt levelében maga Bartók is utal rá:
Elkezdtem egy kvartettet; az első téma a (hegedűverseny) második tételének témája: ez az én halotti énekem.
Bartók 1907 nyarán beleszeretett Geyer Stefibe, Hubay Jenő tanítványába, aki azonban nem viszonozta a zeneszerző közeledését. A kéttételes hegedűversenyt Bartók – szinte vallomásként – neki komponálta, és a vonósnégyes is akkori érzéseinek közvetlen lecsapódása.
A kvartett komponálását Bartók 1909 januárjában fejezte be, da bemutatóra Bartók első szerzői estjén került sor 1910. március 19-én. Ezt két nappal előzte meg Kodály hasonló bemutatkozó koncertje. A sikerben nagy része volt egy kiváló fiatal kamaraegyüttesnek, a Waldbauer Imre vezette vonósnégyesnek (további tagjai: Temesváry János, Molnár Antal, Kerpely Jenő).
Molnár Antal így írt a műről:
„Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba… Az első rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatában újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt… Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg, s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek arról sejtése sem lehet… Az utolsó részt három főösszetevő tartja egyben.
Az egész olyan, mint az öntudatlanban való fékevesztett tovarohanás, de extázisa nem szilajság, hanem a megláncolt szabadság utáni vágyakozás tehetetlen, de sohasem nyugható küzdése.
Az említett részek 1. a főrész kalapácsosan leütő témái, 2. az ellentétes, csendes téma, 3. Adagio, be-beszőve a rohanó tömegek közé…”
(Via Wikipedia, Médiaklikk)
