1989-ben, Vladimir Horowitz halálakor elterjedt az a szlogen, hogy az utolsó romantikus távozott el. Ugyan ki gondolta volna akkoriban, hogy három évtized elteltével újból késztetést érez az ember valami hasonlót gondolni, amikor Rév Lívia is itt hagy bennünket – Mocsári Károly emlékezik.
A két zongorista persze teljesen más karakter volt, de mégis hasonló és hosszú utat jártak be. Ma már nem igazán tudok olyan élő emberről, aki személyesen ismerte, hallhatta Bartókot, Dohnányit, Weinert vagy akár Kodályt. Lívia néni mindig szívesen mesélt róluk, és sokszor idézte őket. Ő maga is hasonló elveket vallott és képviselt is zongorázásával, amely letisztult, sallangmentes, őszinte muzsikálás volt. A hétköznapjait is így élte. Kizárólag pozitív dolgokra koncentrált, ezt próbálta mindenkinek megtanítani. Szinte sosem láttam rosszkedvűnek, de még igazából betegnek sem. Nem emlékszem olyanra sem, hogy panaszkodott volna. Ha aggódott valami miatt, az mindig másvalakiért volt, akinek segíteni akart és segített is sokunknak. Önzetlenségét még inkább jellemzi, hogy sokszor inkognitóban támogatta a fiatalokat.
Híres volt vendégszeretetéről, gyakorlatilag állandóan lakott is nála valaki, legyen az egy vendég a világ bármely részéről vagy egy növendék Magyarországról. Magam is hosszú éveken át élveztem a vendégszeretetét és rengeteget tanultam tőle zenéről, és az élet más dolgairól. Szívesen emlékszem vissza a beszélgetéseinkre. Remek humora volt. Azzal sem árulok el titkot, hogy kitűnően főzött és szeretett is a konyhájában tevékenykedni. Szinte minden napra jutott egy-két vendég ebédre. Az ajtaja folyton nyitva állt mindenki előtt.
Annak ellenére, hogy élete nagyobb részét a szülőhazájától távol töltötte, mindig szeretettel beszélt Magyarországról és hosszú évtizedek kihagyása után boldogan tért vissza hazai pódiumokra és növendékek tucatjai hallgatták mesterkurzusait. Azt gondolom, hogy sokunknak nagyon hiányzik majd Lívia néni.
