Az eljövendő zseni tekintete – Beethoven I. szimfóniája

Ludwig van Beethoven Christian Hornemann 1803-as festményén

1800. április 2-án hallhatta először a közönség Bécsben, a mai Burgtheaterben Beethoven I. szimfóniáját, a szerző saját vezényletével.

Az I. szimfóniát 1800-ban fejezte be Beethoven, de egyes részletei vázlatokban már a kilencvenes évek derekán felbukkannak. A műről szólva idézzük Romain Rolland gyönyörű sorait:

Beethoven, aki egyedül és boldogtalanul élt Bécsben, szülőföldjének emlékeihez menekül, akkori érzésvilága teljesen ezekkel van eltelve. A Szeptett variációs Andantéja egy rajnai dal. A C-dúr szimfónia szintén a Rajna műve, az álmain mosolygó fiatal léleknek a költeménye. Derűs és epedő; kiérzik belőle a tetszés vágya és reménye. De egynémely passzusában, a bevezetésben, itt-ott a komor basszusok clair-obscurjében, a szeszélyes scherzo-ban, észrevesszük, mélyen megrendülve, ezen a fiatal arcon az eljövendő zseni tekintetét. Botticelli Bambinójának szeme ez a Szent családokban, a kisdednek szeme, amelyben ott látjuk már a közelgő tragédiát.

Már a szimfónia legelső akkordja meglepetést kelt hallatlan feszítő erejével, várakozást keltő dinamizmusával, s ez a tétel lassú bevezetését különösen izgalmassá teszi. A gyors főrész energikusan magasba törő témája a mannheimi zeneszerzők által kedvelt, ún. rakéta- vagy szuronymotívumok rokona. Beethoven egyéni keze nyomát azonban már a közbeékelt rövid fúvós-harmóniák „válasza” is magán viseli. A tétel a szonátaforma ekkortájt már klasszikusnak számító hagyományai szerint épül fel az expozíció—kidolgozás—repríz hármas pillérére. Az expozíció felsorakoztatja a témákat (az eltérő karakterű fő-, mellék- és zárótémát), a kidolgozás az expozíció anyagát különféle hangnemi változásokon keresztül, rendszerint motivikus elemző munkával boncolja, többnyire kiélezve az expozícióban felvetett konfliktust; ezután a repríz a témákat ismét eredeti alakjukban és sorrendjükben, bár módosított tonalitásban (ezúttal az alaphangnem fontosságát éreztetve) hozza vissza. A szonátatétel rendszerint rövid záradékkal, kódával ér véget.

Az I. szimfónia nyitó tételének szonátaformája még nem tér el a hagyományostól, mester kezére vall azonban e forma tömörsége, világossága és zenei anyagának virtuóz elrendezése.

A lassú tétel tulajdonképpen nem is nagyon lassú: 3/8-os ütemeit a zeneszerző Andante cantabile con moto előírással „éneklő, mozgalmas menetelés” tempójában kívánta megszólaltatni, hangulatvilága inkább kedélyes, mint érzelmes, és a szólambelépések fugatószerű elrendezése is bizonyos fegyelmezett tartást helyez előtérbe az áradó lírával szemben. A tétel kezdete sok tekintetben rokon Mozart „nagy” g-moll szimfóniájának második tételével. Kevésbé utal a hagyományokra a Menuetto című harmadik tétel, amelynek száguldó tempója és ugyancsak felfelé törő szuronytematikája a scherzo-típusú szimfóniatételek Beethoven által megalkotott műfajának korai példája (bár a zeneszerző hagyománytisztelően még menüettnek nevezi).

A szimfónia igazi szenzációja a finálé, amelynek lassú bevezetőjében az első hegedűk egy skálamenetet próbálgatnak bátortalanul, hangonként előrehaladva, megtorpanásokkal szétszakítva. E néhány taktusnak humora ellenállhatatlan, és jó karmester fergeteges hatást tud elérni szellemes interpretációjával. Maga a tétel gyors főrésze a végül is sikerrel megfutott skálamenetből robban ki, hogy a továbbiakban „szabályosan” élénk és vidám fináléval fejezze be a szimfóniát.

(Forrás: Pándi Marianne: Hangversenykalauz)