A walesi Királyi Művészeti Egyetemen eltörölték az osztályozási rendszert az elsőéves diákok esetében. A kísérleti szabályozással a tanulók lelki egészségét szeretnék elősegíteni illetve fenntartani.
A felsőoktatási szektorban mindenütt, és különösen az előadóművészeti szakirányokon a mentális egészséggel kapcsolatos kérdések gyakran előtérbe kerülnek. A diákoknak sok szempontból szükséges alkalmazkodni az intézményi követelményekhez, a képzési modellhez és az iskolai élethez. A walesi főiskolán úgy gondolták, hogy nem egészséges és nem hatékony, ha ezen felül a diákok folyamatosan összemérik magukat a többiekkel, egyéni teljesítményüket a többi diákéval, így az első évesek mostantól nem kapnak jegyeket.
Az alternatív oktatási intézményekben már régóta alkalmazzák azt a módszert, melyben a tanárok részletes, személyre szabott szöveges vagy szóbeli értékelést adnak a diákoknak, így értékelik a teljesítményüket.
Hogy ez az elv hogyan befolyásolja illetve befolyásolja-e a diákok lelki egészségét, akár vita tárgya is lehetne, hiszen az osztályozás története évszázadokra nyúlik vissza, és a legtöbb oktatási intézményben még mindig a szám alapú osztályozást alkalmazzák, hogy a diákok teljesítményének pozitívumait megerősítésék vagy a hiányosságait jelezzék számukra. Azonban a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a szöveges és egyéni értékelési módszer motiváltabbá és elégedettebbé teszi a tanulók többségét, ráadásul az oktatók számára is hasznos önreflexióként szolgálhat ez a szisztéma. A rangsorolás illetve sorrendiség felállítása a diákok között valóban nem tűnik elég indokoltnak, ha ténylegesen az egyének teljesítményét szeretnénk értékelni.
1777-ben a Ratio Educationis részletesen rögzítette az értékelés követelményeit. Az előmenetel legfontosabb szempontja az emlékezet volt. 1848-ban jelent meg a mai értelemben vett osztályozás, de egy évvel később már az eltörlésének gondolata is felsejlett.
Az osztályozás ellen és mellett is sok-sok érvet lehet felsorakoztatni. A tanári értékelés, bármilyen elven működjön is, nem tud és nem lehet kizárólag szubjektív vagy objektív, hiszen az emberi, érzelmi tényezők jelenléte kizárhatatlan az oktatásból (is.) A diákok motiváltsága mindenképp központi kérdés: a jegyért, vagy a teljesítményért tanulnak-e? Könnyen értelmezhető-e az osztályozás egy olyan tanuló számára, aki életkorából vagy személyiségéből adódóan nem képes reálisan értékelni önmagát? A jegyalapú osztályozás vagy a részletes értékelés tanít jobban önismeretre?
„Akik szilárdan ragaszkodnak hozzá, azt vallják, hogy még mindig a legobjektívabb értékelés, motiváló ereje van, a szülők számára is világos, hogy éppen hol tart a gyermekük. Nagy a jellemformáló ereje, hisz megtanítja a gyerekeket a kudarc elviselésére, legyőzésére. Alkalmat ad a versengésre. Az osztályzat stresszelő hatását a szülők, vagy a pedagógusok túlzó elvárásai alakítják ki. A pedagógus számára nem ró nagy feladatot a jegyek dokumentálása és a szülő értesítése. A pedagógusok megszokták, és ez stabil helyzetet teremt, biztonságot ad. A gyerekek is akarják, mert igazságtalannak tartják, ha mindenki egyformán jó jegyet kap akár dogozott érte, akár nem.
Az osztályzás ellenzői viszont azt állítják, hogy a pedagógiai szempontból nélkülözhetetlen értékelésnek osztályozássá való átlényegülését semmiféle pedagógiai, vagy pszichológiai szempont nem indokolja. Különösen kisiskolás korban nem, amikor a gyerek még nem tudja a teljesítményét és személyiségét elkülöníteni, ezért a teljesítményre kapott osztályzatot egész személyiségére vonatkoztatja. Ez gátolhatja a további fejlődését. A számszerű jegyek iskolai konfliktushoz is vezethetnek, kialakulhat egy versengő légkör. Ha valaki mindig megszégyenül, az haragot, frusztrációt válthat ki.” (Dósa Béláné: A fejlődés motorja a minősítés vagy az értékelés? Budaörs, 2006)
(Via Slipped Disc, Papageno)
