Jacques Offenbach, az operett megteremtője és mestere a világ egyik leggyorsabban dolgozó zeneszerzője volt: 61 évet élt, 102 operettet írt. Köln legszegényebb negyedéből és legnyomorúságosabb utcájából indult, hegedűs, majd csellista csodagyerekként. A párizsi konzervatóriumba nem akarták felvenni, mert nem volt francia. De minden nehézséget legyőzött.
1819. június 20-án vagy 21-én vagy 22-én vagy 23-án született Jacques Offenbach, a kölni zsidó hitközség kántorának gyermeke. A dátum bizonytalanságának okát az apa így magyarázta: „Beírtam a naptárba, de aztán az egyik gyerek elhasználta a lapokat, amikor szükségre ment… Nálunk mindig sok volt a gyerek, és kevés volt a papír!”
Aztán valcerkomponista lett, majd karmester, és menthetetlenül beleszeretett a színházba. Ingadozott opera és a könnyedebb műfajok között. Kezdetben csak a felvonásközöket töltötte ki saját szerzeményekkel, aztán dalt komponált, majd beteljesült nagy vágya: saját színháza lett, ahol saját darabokat mutathatott be. Ez a színház azonban korántsem volt csillogó, díszes teátrum. Rátonyi Róbert Operett című könyvében így mutatja be az épületet:
A nézőtér kicsi volt és kényelmetlen. A széksorok tyúklétrához hasonlóan emelkedtek a földszinten, az emeletwn kétszemélyes szűk lyukak voltak hivatva a páholyok szerepét betöltenil Akkoriban a színházak nagyságától függött, hogy hány személyes társulat szerepelhetett a színpadjaikon. Offenbach színháza, mely Les Bouffes Parisiens címen nyílott meg 1855. július 5-én, csak három színészt szerződtethetett. A bemutató így is sikert aratott, igaz, Offenbach kijátszotta a hármasszabályt, ugyanis még két művészt szerződtetett, úgy rendezve a darabokat, hogy két szereplő felváltva mindig egy-egy paraván mögül beszélt és énekelt, így a színpadon valóban csak három személy volt látható, de a darab mégis ötszemélyes volt. (…) A publikum körében hamar elterjedt, hogy ha valaki jól akar szórakozni, kacagásra, jó muzsikára vágyik és szép nőket akar látni, akkor Offenbach színházába kell mennie.
Hatalmas munkabírással dolgozott, jórészt saját műveket mutatott be, egyszerre három-négy kisoperettet is írt. 1858-ban tette az első lépést a nagyoperett felé, ám hiába a közönségsiker, ha az elképesztő kivitel csődbe juttatta. Első egész estét hazai sikere az Eljegyzés lámpafénynél volt, amit Berlinben és Bécsben is játszottak. Ezt követte egy frivolan politizáló darab, az Orfeusz az alvilágban, majd a Szép Heléna.
A talán leghíresebb kánkánzene az Orfeusz az alvilágban pokoli galoppja. Bár táncolták évtizedekkel korábban is – állítólag az 1820-as években alakult ki a párizsi külvárosokban, ahol a francia négyest férfiak láblendítéssel cifrázták, sőt erőteljes karmozdulatokkal is kiegészítették a páros táncot -, a 2/4-es galopp ritmusára ropott tánc világhódító útjára némileg módosított előadókkal, női tánckarral 1858. október 21-én, a Théâtre des Bouffes-Parisiens-ből, az Orfeusz az alvilágban premierjén indult el.
Aztán jött egy újabb bukás, a Brabanti Genovéva. Pedig a bemutatóra a tömegek ellen a rendőröket is kivezényelték, nehogy megrohamozzák a színházat. A Kékszakáll-lal ismét elemében volt, a Párizsi életet pedig annak ellenére, hogy a korabeli francia hírességek karikatúráját rajzolta meg, a francia határokon kívül is bravózták. A gerolsteini nagyhercegnő szintén a politikai szatírára épült, de azt írták róla, olyan a zenéje, mint amikor egy német el akarja sajátítani a párizsi tájszólást, az argot-t.
Az 1870-71-es összeomlás és a republikánus hatalom komoly és negatív hatással volt a műfajra és Offenbachra, aki egyre kevésbé bírta a színházigazgatás gyötrelmeit. Elszegényedett, amerikai körútra indult. Szervezetét az utazás megviselte, hiába volt sikeres a reklámmal megtámogatott utazás. Hazaérve még megírta mesterművét, a Hoffmann meséit. Felesége karjaiban halt meg 1880. október 5-én.
(Gál-Somogyi: Operettek könyve és Rátonyi: Operett című könyvei alapján)
