„Saját magamat alakítom” – Szirtes Balázs az Oscar Wilde-estről

Szirtes Balázs - fotó: Balog Róbert

Szirtes Balázs színművész harmadik éve játssza az RS9 Színházban Micheál MacLiammóir ír szerző, rendező, színész és színházalapító polihisztor „The Importance of Being Oscar – An Evening with Oscar Wilde” című művét, amelynek középpontjában Oscar Wilde zseniális életművének a keresztmetszete áll. A két részben játszott egyszemélyes est különlegessége, hogy eredeti nyelven, angolul hangzik el – az október 25-i előadáson immár huszadik alkalommal. Ennek kapcsán beszélt a művész a két varázslatos ír szerzőről, Oscar Wilde-ról és Micheál MacLiammóirról, saját életútjáról és az egyszemélyes színjátszás fontosságáról.

– Igazi utazó művész vagy, számos helyen dolgoztál már és jelenleg is több előadásban veszel részt. Hol és miként indult a színészi pályád?

– Éppen húsz éve végeztem a Színművészeti Főiskolán Benedek Miklós osztályában. Nagyon jó mesterem volt, s talán még mondhatom, hogy ma is az. Szerencsére folyamatosan figyelemmel követi a pályámat, és rendszeresen véleményt mond a látottakról, amit én külön is igénylek, és mindig nagyon várok. Szolnokon voltam szerződéses tag két évig, majd innen indultam el kalandozni. Franciaországban éltem egy ideig, majd hazajöttem.

Szirtes Balázs – fotó: Balog Róbert

Sokat dolgoztam televíziós munkákon is, valamint színházban szabadúszóként. Ezután Málta következett, majd az élet újra hazahívott. Egy évig dolgoztam Veszprémben, ahol megismerkedtem Koltai Róberttel, akit a másik mesteremnek tekintek.

Harmadikként még mindenképp megemlíteném Törőcsik Marit, akivel Szolnokon játszottam együtt. Hozzá más kapcsolat fűz, aki sokkal inkább lényével, igényességével, s művészetével tanít, s számomra valóságos iránytűként szolgál a színházi szakmán belül. Ily módon őt is mesteremnek tekintem.

Koltai Róberttel azóta is sokszor dolgoztunk együtt, s jelenleg is van egy közös darabunk, a Batang felé. Az egyszemélyes előadások különösen közel állnak hozzám. Az Oscar Wilde életművét bemutató „The Importance of Being Oscar – An Evening with Oscar Wilde” című előadásom immár harmadik éve fut az RS9 Színházban, a Vallai kertben. A darabot Kőváry Katalinnal közösen vittük színre, akivel nagyon régóta dolgozunk együtt.

– Mit tudhatunk a szerzőről, s magáról a darabról?

– Szerzője Micheál MacLiammóir ír színész, szerző, és színigazgató, a híres dublini Gate Színház alapítója, aki már sajnos nincs közöttünk. Rendkívül fontos volt számára az ír kultúra, s képviselőinek bemutatása és népszerűsítése. A jelen darab mellett több másik egyszemélyes előadást is írt, de valamennyi közül ez vált a legnépszerűbbé. Egy narrációs szöveget írt, amelyben végigjárta Oscar Wilde alkotói életművét a legkorábbi alkotásoktól a már a börtönben született De profundis, majd a szabadulás után készült A readingi fegyház balladája című művéig. Az előadás első részét a versek, majd Dorian Gray története után az életpálya csúcsát jelentő színházi évek négy, a szerzőnek valódi sikert és tündöklést hozó darabjának bemutatása képezi, amelyben ugyanakkor már felsejlik a közelgő baj előképe is Bosie apjának alakjában. Ezt követi a második rész tragikuma, ami a bukást, és a börtön megpróbáltatásait mutatja be.

 

Szirtes Balázs

– Az előadás egy összetett helyzetet teremt, hiszen egyszerre van jelen benne Oscar Wilde, az elbeszélő MacLiammóir, s természetesen az azt előadó művész alakja. Valójában kit szólaltatsz meg a darabban?

– Egyszemélyes előadásról lévén szó tulajdonképpen mindenkit, de alapjában véve a darab szerzőjét alakítom, egy mesélőt, aki nyilvánvalóan vonzódik Oscar Wilde személyiségéhez. Én azt hiszem, hogy Micheál MacLiammóir a szöveget eredetileg magának írta, s valószínűleg nem gondolt arra, hogy halála után e művét valaha majd mások is játszani fogják. A bemutatott alkotásokat egymásba átkötő, azokat összefűző szövegek Micheál gondolatai, amelyekkel azonban magam is teljesen azonosulni tudtam. Így tulajdonképpen saját magamat is alakítom, mert ha nekem kellett volna összeválogatni Oscar Wilde életművéből egy estre való anyagot, valószínűleg pontosan ugyanezeket, vagy majdnem pontosan ezeket az írásait választottam volna. Mindazonáltal, én talán modernebb szavakkal fogalmaznék, míg MacLiammóir érezhetően törekedett arra, hogy a darab nyelvezetében ugyanazt a kecses, szecessziós fogalmazásmódot használja, amely Wilde műveit is jellemzi. Ha egy plakát formájában próbálnám mindezt bemutatni, akkor talán hármunk egymásba olvadó arca tükrözné leginkább a helyzetet, ahol is Oscar Wilde alakja jelképezné a 19., Micheálé a 20., míg az enyém a 21. századot.

– Kezdettől fogva az volt az elképzelés, hogy eredeti nyelven mutatjátok be a darabot?

– Igen, mert éppen emiatt a szecessziós nyelvezet miatt szerintem nehéz Wilde-ot jól magyarra fordítani. Itt vannak például a szóviccek, amelyeket nem könnyű visszaadni. Az angol nyelvű produkció létrejöttéhez és ahhoz, hogy még ma is műsoron lehessen, az RS9 Színház mellett nagy mértékben járult hozzá a Manna Produkció. A Gáspár Anna által alapított és vezetett szervezet független színházi produkciók létrejöttét segíti. Ők álltak be a mi már elkészült produkciónk mögé is, ami valóban komoly segítséget jelentett. Azt tapasztaltuk, hogy van igény arra, hogy legyen angol nyelvű előadás Budapesten, de nehéz áttörni a programkínálat özönét.

Goethe és az Egyesült Államok

Szinte teljes mértékben unikálisnak számít, s egyszerre volt célja, hogy népszerűsítse az egyszemélyes színházi előadás műfaját, az eredeti nyelvű produkciókat, s persze Oscar Wilde művészetét, valamint az, hogy megszólítsa mind az itt élő, vagy Budapestre látogató külföldi mind pedig az ilyen jellegű előadásokra nyitott hazai közönséget is. Emellett két másik egyszemélyes darabom is fut, amelyek szintén a Manna jóvoltából születhettek meg. Ezek egyike a Szépkisnap, szintén az RS9-ben, a másik pedig A kis herceg, ami jelenleg egy vándorelőadásként utazik az országban, és most is készülök egy, a mostani Wilde-darabhoz hasonló karakterű újabb esttel.

– Egy magyar hallgató számára mennyire követhető az előadás?

– Biztos vagyok benne, hogy él idehaza – mégpedig szép számmal – egy olyan magyar közönség, amely rendelkezik a kellő szintű angol nyelvtudással, hogy egy ilyen előadás a legkevésbé se ijessze el. De nézte már az előadást olyan barátom is, aki egyáltalán nem beszélt angolul és még így is értette a lényeget. Aki színházba jár, és tudja, hogy mi egy színházi előadás jellege és menete, akkor is tudja követni az estet, ha egyáltalán nem tud angolul. Azok számára pedig, akik jól értik a nyelvet, az élmény ugyanaz, mintha egy filmet néznének meg a moziban eredeti nyelven.

– Téged személyesen mi motivált abban, hogy idegen nyelven is előadj?

– A fent már megfogalmazott érveken túl az egyik fő okom az volt, hogy nagyon sokat jelent számomra Oscar Wilde életműve. Ezen kívül a pályán eddig eltöltött húsz év anyanyelvemen eljátszott előadásai után komoly kihívást láttam benne, hogy egy idegen nyelvű darabban is kipróbáljam magam. Ez annál is inkább így van, mert másokhoz hasonlóan én is felnőttkoromban sajátítottam el az angol nyelvet. Tudni akartam, hogy milyen úgy játszani, hogy nem az anyanyelvemben mozgok, amire egyszerűen csak ráfekszem, s minden természetesen adja magát. Ezért ez az előadás a megszokottnál sokkal nagyobb fokú koncentrációt kíván, most az októberi huszadik előadáson ugyanúgy, mint a legelsőn. Volt rá példa, hogy brit nézők megkerestek az előadás után, és megkérdezték, hogy miért itt játszom. A válaszom most is ugyanaz, mint akkor volt, vagyis azért, mert magyar színész vagyok. Nem pusztán hazajötten, hogy egy kicsit itthon is megmutassam magam, hanem itt élek és itt játszom, ez az előadás pedig egy külön kirándulást jelent az angol nyelvű színjátszás világába.

Szirtes Balázs

– Más a kapcsolatod a közönséggel egy egyszemélyes előadás esetében? Itt nincs jelen az a bizonyos láthatatlan negyedik fal, ami elválasztana tőlük. Mennyiben más élmény így játszani?

– Az egyszemélyes színházban elengedhetetlen, hogy a színész egy húron tudjon pendülni a közönségével, hiszen valójában az egyetlen partnerei. Ezért fontos, hogy lehetőleg egy minél közvetlenebb kapcsolatot sikerüljön kialakítani velük az előadás során. Ez nagyban olyan mint a film, ahol – ahogy azt Törőcsik Mari is szokta mondani – ugyanúgy kell játszani, mint a színpadon. Mindazonáltal filmben játszani olyan, mintha csak az első sornak játszanál a színházban, már ami az intimitást illeti. Amikor például én ezt a darabot játszom az RS9-ben, tudom, hogy a legtávolabbi néző is legfeljebb öt méterre van tőlem. Az ember ilyenkor automatikusan kisebb hangerőt, azonban ugyanolyan érzelmi és értelmi energiát kell, hogy használjon. Ez a személyes hangvétel, és a közönséget sokkal inkább aktívan bevonó játékmód talán épp a film hatására tért vissza a színjátszásba, de ez az attitűd már annak idején az ókorban, Plautus vígjátékaiban is jelen volt. Színészként nekem is egyértelműen nagyobb élményt jelent nem csak a nézőknek, hanem közvetlenül a nézőkkel játszani, mert így az előadásban az ő jelenlétük, az ő energiájuk és az ő reakcióik ugyanúgy benne vannak, mint a színpadon jelenlévőké.

A nagyszínpadi, hagyományosnak nevezett előadásokban persze a láthatatlan negyedik falas szabály is érvényesülhet, hogy nem nézünk ki és úgy teszünk, mintha nem lennének ott, de a nevetések, a csendek, a reakciók akkor is ugyanúgy befolyásolják az előadást. Így a színházban végül is olyan negyedik falat igazából nem lehet vonni, ami ellenben a film esetében adott. Abban a direktségben, vagy személyességben, ami felé a ma színháza visszanyúlni látszik, s amiért a manapság tényleg nagy számban születő egyszemélyes előadások is annyira népszerűek, látom a filmművészet visszahatását a színházra. Azonban éppen azt, ami az egyszemélyes színjátszás lényegét adja, a moziban egyszerűen nem várhatod el, ez pedig a közvetlen, személyes jelenlét varázsa. Ezért nem fog a színház soha meghalni. A pillanatnak ezt a csodáját egyetlen más műfaj sem képes megadni.

– A görög színjátszás szakrális alapokon állt, ahol a tragédia csúcspontján a közönség is átélhette a katarzist. Ha ettől a modern világ ma talán messze is áll, a direkt, személyes színjátszás visszahozhat ennek az élményéből valamit a mai, egyre inkább digitalizálódó és sokszor személytelenné váló világban?

– A játszókkal együtt átélt, színházi közösségi élmény talán hozhat egy ilyen jellegű visszakanyarodást. Ami kifejezetten az egyszemélyes színház jellegzetessége, az a közvetlen történetmesélés hagyománya. Az is szakrális élmény lehet, hogyha például egy sámánra gondolok, aki átminősült tudatállapotban átél és előad egy történetet, s akinek a száján keresztül különböző alakok szólalnak meg. Ennyiben tehát ez az irány valóban elképzelhető.

Egy finom lovag áhítatával mesélt – 140 éve született Krúdy Gyula

– Az íreknek is megvoltak a maguk bárdjai, ha már Wilde életművéről beszélünk.

– Persze Wilde hátterében is nyilván adott volt az ír monda és mesevilág, de ő alapvetően az antik műveltségből táplálkozott. Ez érezhető a klasszikus témájú korai verseiből is; eredetileg költőként kezdte a pályáját. A meséiben azonban valamennyire visszaköszön ez a hangulat. Micheál MacLiammóir a narrációs részekben említi is őket, mindazonáltal az estben konkrét meserészletek terjedelmi okokból nem kaphattak helyet. A kelta hagyomány talán leginkább az utolsó művében –  A readingi fegyház balladája – köszön vissza, és itt magára a műfajra, a balladára gondolok. Ennek a stílusában van egy mesélő, súlyosan dübörgő drámaiság.

– De ennek is megvan a maga oka. A gazdag és sikerekben gazdag életpálya itt már feltűnően megtört, amelyet, ahogy említetted, az előadás második része mutat be.

– Oscar Wilde életének fontos részét képezte a Lord Alfred Douglashez, azaz „Bosie”-hoz fűződő kapcsolata, ami végül két év fegyintézetben töltendő büntetéshez vezetett. Ez azonban hozzátartozott Oscar Wilde személyiségéhez. Az élete és az életműve így teljes. Wilde maga is hangoztatta, hogy az életét tekinti a főművének, ami az előadás egy pontján el is hangzik. A hazai közönségnek – aki talán nem ismeri olyan mélyen Wilde-ot mint az ír, vagy a brit, akik számára  valóságos kulturális ikon – ennek megfelelően szerettük volna alakját, a maga teljességében bemutatni.