Az egyik útikönyv szerint egyetlen észak-olaszországi város sem ragaszkodik annyira az élet szépségeihez, mint Párma. Ehhez az itteni sonka és a sajt mellett – a Papageno olvasói számára mindenképp – hozzátartozik a zene is, amit egy zenetörténeti múzeum, egy tudományos játszóházzal keresztezett kiállítás, Toscanini szülőháza és a Teatro Farnese is bizonyít.
Az első operát 1628. december 21-én adták elő Pármában, a Teatro Farnesében, a színház megnyitóján, Odoardo Farnese és Margherita de Medici esküvőjén. A Merkúr és Mars vetélkedését leíró Claudio Achillini-verset Claudio Monteverdi zenésítette meg, a produkció pedig a korszaknak megfelelően hatalmas látványosság volt.
1687-ben megnyílt a köz számára a Teatro Ducale, az első előadás az Olimpia, Aurelio Aureli drámája volt, amelyhez Bernardo Sabadini írt zenét. A hagyományos, U alakú, 1200 néző befogadására alkalmas színházban élvezhették a barokk operákat, később pedig Rossini darabjait a korabeli nézők, és tapsolhattak a virtuóz énekeseknek, a legnagyobb sztároknak számító kasztráltaknak és a primadonnáknak.
A kövér, a tanult, a vörös – ezekkel a ragadványnevekkel illetik Bolognát, amelyek utalnak egyedülálló kulináris kínálatára, Európa legrégebbi egyetemére, valamint a város elegáns épületeinek és mintegy 40 kilométert kitevő árkádsorának színe mellett a politikai oldalra is. De nyugodtan melléjük tehetnénk a zenélő jelzőt – ahogy az UNESCO 2006 óta mellé is tette, és a zene kreatív városa címmel tüntette ki.
A város kínálta zenei látnivalókról ebben és ebben a cikkünkben írtunk.
1829. május 16-án adták át a Nuovo Teatro Ducalét, a ma Teatro Regióként ismert színházat, amit Mária Lujzának köszönhetnek a pármaiak. Napoleon özvegye 1817-től haláláig Párma, Piacenza és Guastalla uralkodó hercegnője volt. Igen népszerűnek számított a város érdekében tett erőfeszítéseiért, többek között azért, mert a színházat saját költségén építtette, konzervatóriumot, kórusiskolát és zenekart hozott létre, megalapította a Pármai Filharmóniai Társaságot. A színház megnyitóján Bellini Zaidra című operáját adták. A színházavatás sikeres, az előadás bukás volt. A 19. századi nézők tapsoltak Rossini operáinak, megtapasztalhatták, ahogy Verdi szinte monopolizálja a műfajt, majd szembesültek a francia és német újdonságokkal – Wagner szinte Verdivel azonos népszerűségnek örvendett –, sőt azok újabb és újabb színreviteleivel, a századfordulóhoz közeledve pedig a megismerhették Mascagni, Leoncavallo, Puccini realizmusát. 1913-ban szervezték meg az első Verdinek szentelt fesztivált a városban, természetesen ez az esemény külön szekciót kap csakúgy, mint Párma nagyjai, Cleofonte Campanini és Arturo Toscanini karmesterek, illetve Ildebrando Pizzetti zeneszerző.
Az Operatörténeti Múzeumban (Museo dell’opera) ezt a közel négyszáz éves időutazást tehetjük meg. Klasszikus oldschool múzeum ez: plakátok, színlapok, festmények, rajzok, néhány hangszer és a színházi effektek létrehozásához szükséges gépezet van kiállítva, és a feliratok is csak olasz nyelvűek. Viszont tiszta és világos az elrendezés a termekben, és mindenhol szól a zene.
Ha interaktivitásra vágyunk, elég átsétálni a tér másik oldalára, ahol A Hang Háza (Casa del Suono) áll. Egy 17. századi templomban, a Pármai Egyetemmel és a zenei archívumot, könyvtárat, akusztikai kutatócsoportot, a város zenei múzeumait amolyan ernyőszervezetként menedzselő A Zene Házával (Casa della Musica) együttműködésben hozták létre ezt a 21. századi, a látogató közreműködésére is számító múzeumot. Természetesen itt is vannak klasszikus tárlók, bennük a hangrögzítésre és a felvételek meghallgatására szolgáló eszközök a kezdetektől a jelenig. Itt is szól a zene, belehallgathatunk egészen régi hangfelvételekbe – természetesen operaáriákba –, de ha játszani szeretnénk, akkor a hangcsillár alá állva mi magunk is zeneszerzővé válhatunk, a fehér szobában pedig meghallgathatjuk, hogyan szól ugyanaz a mű más-más helyszínen.
1867. március 25-én, hajnali 3-kor született meg Pármában Paola Montani és Claudio Toscanini első gyermeke, Arturo. Még aznap meg is keresztelték. A Borgo San Giacomo (mai Borgo Rodolfo Tanzi) 13. a népszerű Oltretorrente negyedben állt, amelynek lakói szenvedélyesen szerették a zenét, büszkék voltak és igen érzékenyek a társadalmi-politikai ügyekre. Ezek a tulajdonságok a karmestert egész életében jellemezték.
Az Arturo Toscanini szülőházában (a Casa natale Arturo Toscanini-ban) 2007-ben megnyitott múzeumban bemutatják a korabeli várost, azokat az éveket, amelyeket itt töltött – különös tekintettel a Pármai Királyi Zeneiskolában folytatott tanulmányokra –, megmagyarázzák, hogyan jött létre a mítosz, és hogyan ápolta azt tovább Toscanini és környezete. A világjáró csellista, majd karmester utazásaival és útitársaival ugyanúgy külön szekció foglalkozik, mint a lemez-és rádiófelvételeivel és a Scalában töltött évekkel. Elegáns, de a képek, partitúrák, hangszerek, jelmezek önmagukban nem, kizárólag audioguide-dal élvezetesek.
És ha már Pármában járunk, semmiképp ne hagyjuk ki a Palazzo della Pilotta épületegyüttesét sem, amelyet a Farnese családnak építettek. Benne egy régészeti tárlat, a már említett Teatro Farnese, amely a vicenzai Teatro Olimpico mintájára készült, a képtárban pedig többek között egy Leonardo da Vinci-kép látható.
